Én csőfogóval roppantom össze, és egyetlen szem sem vész kárba – mondja Csordás Laci, aki édesapám kiskori pajtása, vagy csak apám öccsének, már nem is tudom.
- Nem akarok kérkedni, vagy ilyesmi, de egy nap alatt összetörök egy zsákkal – folytatja Csordás Laci, egy ötven körüli, hetvennek tűnő, nem is igazán részeg mérnök ember.
- Tényleg megcsinálja – mondja felesége, Edit.
- A diót is? – kérdezi Gyuszi, akit következetesen Gyurinak szólítok, de egyetlen rosszalló megjegyzést sem tesz, mígnem Cseppke javít ki nem kínosan, bár Gyuszi felesége mellett.
- A diót is.

- Megpucolja simán, egy este alatt, nem is egész nap – mondja Edit.
- Pucolj már nekünk is! – csatlakoznak többen is azonnal.
- Persze, persze. Apukádék hogyan vannak? Ugye, emlékszel rám – kérdezi tőlem Csordás Laci.
- Persze, apu kiskori jó barátja vagy, kalákába dolgoztatok – amiben ma már nem szabad -, vagy Józsi barátja vagy, nem is tudom.
- Igen, igen (szünet) Marikám, nem akarok úgy tenni, mintha okosabb vagy ügyesebb lennék nálad, de valamikor átugrom, és megmutatom. Egy nap alatt bárkinek megpucolok egy zsákkal.
- Nekem is? Nekem is? – emlékeztetnek az iméntik.
S mindeközben Icu, a tor leghuncutabb és szinte szótalan idős gazdasszonya félig eltakart arccal megállíthatatlanul nevet magában, majd szétveti saját hitetlenkedő bugyborékolása. Egyszer Csordás Lacira, egyszer Marikára néz, majd Gyuszira, és pontosan tud mindent. Mozizik. És egyszer csak eljön a pillanat, amikor már nem bírom tovább, rájövök, hogy ez sosem ér véget, amíg itt vagyok és ámulok. Kimegyek. Ma már másodszor.

- A disznóölés annyira negatív, mondjátok, hogy kolbászszületésre mentek! – mondta Cseppke egy barátja, mondom a többieknek, miközben megyünk a mínusz 17 fokban az első pálinka után Ica nénihez, Józsi nagynénjéhez. Kurrog a frissen hullott hó a lábunk alatt, egyre kevesebb a humor.
- Úgy megyünk, mint valami nagyon vészterhes osztag, egy mátraalji község legszélső utcáján, úgy, hogy minden másodikunknál van egy nagy kés, hajnali hat óra, szombat – nyomom el az utolsó töltetem. Talán először életemben nem félek disznóölés előtt. Amikor nagyon kicsik voltunk Jambli öcsémmel minden évben lementünk disznóölésre. Hideg volt, hiába fűtött be Sólyom mama este, hajnalra lefagytunk, senki sem akart kikelni az ágyból. De a hideg az semmi sem volt. Soha nem féltem még életemben annyira, mint azokon a hajnalokon. Aludni sem igen tudtam volna, ha nincsen apám Bodri kutyás meséje a bátor kiskutyáról, aki jutalmul hatalmas velős csontot kapott a végén. Mindig ezt meséltettük apámmal. Abban reménykedtem mindig, hogy elfelejtkeznek rólam. Ha nagyon elalszom, akkor ugyan ki keltene fel egy gyermeket? Ha azt mondom, hogy beteg vagyok? Mert, hogy lázas voltam minden esetben, az biztos. Megpróbáltam elájulni. Aztán fel kellett kelni, és 10 évesen farkat, 12 évesen hátsó lábat fogni. Ahogy fogod, miközben rúgkapál, legszívesebben kitépnéd a szívét, csakhogy legyen már vége. Az állat nem így öl. A ragadozó sosem fél az áldozatától. Elkapja és szorítja, vagy szaggatja, amíg kell. Aztán piheg, eszik, iszik.
Egyszer öltünk Ica néniéknél, akkor kettő sportosat is, és aznap nem tudtam semmit sem megfogni. Az kétszer öt perc volt. Bagi Pista szúrta.
A fény felé húzzuk, aztán itt szúrjuk meg – mondja a böllér. Sajátos ritmusa van minden cselekedetünknek. Voltaképpen, már ezek ritmusából tudhatjuk, milyenek vagyunk. Ahogy eszel, úgy baszol – mondják az okosok, és bizony jól mondják. Általában saját ritmusunk fölött vagyunk kénytelenek pörögni. Csendben sétálunk át Ica nénihez, apró poénok, ismerkedés vadidegenek között, akiknél csakis Józsi a garancia, hogy ezek az emberek késsel sem veszélyesek számomra, miközben ölni megyünk éppen. Még csak ideje sincsen Ica néninek, hogy szokásos Jaj, a szegény emberek!” – sopánkodásába belekezdjen, amire Józsi szokásos válasza, hogy „Isten bassza meg magát, hát, ne minket sajnáljon, mert nagyon gyenge kolbász lenne abból”. Akkor húzzuk ide fényre. Nézzük, nem tudom, most lesz-e kis melegedés, vagy nem. Innentől a böllér a főnök. Szabi, a böllér fia, és engem majdnem kitúrva Gyuszi fog, a böllér és a fia tépik ki füleinél fogva a disznót. Nagyon könnyen döntjük el a 140 kilós, kukoricán nevelt, hosszú, sovány testet. Megszúrja, rúg vagy tízet, és elnyugszik.
- Ennyi- kérdezi valaki
- Nem volt nagyon combos – kezdi hátsó lábtársam, Józsi kétméteres kisebbik fia, Szabolcs.
- Ennek még lesz egy-két szava – szól a böllér.
- Milyen meleg a lába – mondja Szabolcs, de én akkor már egészen máshol járok. Gondolatban letéptem a disznó lábát és a meleg testét darabokra szaggatom. Egyszer csak megint rúg, hörög, meleg és szuszog, alig tudom megtartani. Vége, mondom magamban, miközben pontosan tudom, hogy nem igaz. Arra gondolok, hogy lerúgja az egyik herémet. Metélik a nyakát, megint rúgkapál, most kitépi magát a kezemből. Eddig tiszta erőből szorítottam, reszket a kezem, folyik a sapkám alatt az izzadság, és nem én fogok ma meghalni. Nagyon rosszul vagyok. Nem félek. Most, amikor írom, most is émelygek, fújtatok, már semmi nem érdekel, túl akarok lenni rajta. Józsi harmadszor jön ki, megnézni, mi van. Még mindig él. – Józsi, nincsen kedved beugrani – kérdem Józsit, aki nagyot nevet ezen. Tudom, hogy iszonyatosan sokáig fog tartani, és hogy ma megint elbukom. Utoljára fogok ma disznólábat. Húsz perc után szólnak, hogy nekem már nem kell fogni, elég a felső lábakat. Leülök az ágyra és majdnem elájulok. Falfehér vagyok, tudom, mondják. Tíz perc múlva kimegyek, hátha segíteni kell felpakolni, vagy ilyesmi. Legalább ott legyek, lássanak, ne gondolják, hogy Józsi gyatra pesti rokona. Most képtelen vagyok bármit is felemelni, a kesztyűt sem tudom felvenni. Kisomfordálok a kapu felé. Még mindig ölünk. Most másik portán volt az ölés, mint a munka, de amennyire visszaemlékszem régebbi időkre, itt nem szokás nézni az ölést. Akinek nincsen dolga, nem jön ki. A böllér, a fogók és egy, aki a véres tálat tartja, aki régebben talán anyám volt, a törzsökös pesti lány, és persze egy, aki bármikor az esetleg kieső fiatalok helyére tud lépni. Nem fogok visszafordulni addig, amíg él. Harmincöt percig öltünk. Sírtak felnőtt férfiak. Legalább kettő. Még a pörkölésnél sem mentem oda, mert mesélték, hogy tavaly onnan ugrott ki a disznó. Úgy helyezkedek, hogy fel tudjak ugrani a legközelebbi konzolra. Elviselhetetlen nézni, ahogy a szemét pörkölik, vagy a végbélnyílását tépik ki, el a pinájától, hogy elköthessék. Húgyozik, szarik.

- Hol az agy? – kérdezem Icit, aki értetlenkedve néz rám, bizonyosan nem jól hallott, megismétlem, még egyértelműbben: - Hol a disznó agya? Ici most már végképp kétségbeesik, hiszen eddig hihette azt, hogy nem jól értette a kérdést, de most már semmi mentség. Látom rajta, hogy mindent jól hallott,           és ugyanannyira nem érti a kérdést, mint ahogy ettől a pillanattól én nem érthetem Icit. Merthogy előtte láttam, ahogy Szatya úgy hordozta körbe a tenyerében, mint egy madárfiókát az agyvelőt, rezegős, kocsonyást, és most itt áll valaki, aki szemmel láthatóan egyedül levezényelne egy egész disznóölést, de még ha nagyon muszáj, a leölt állatot egyes egyedül is fel tudná dolgozni, ám most a lehető legegyszerűbb kérdésre képtelen feleletet adni.
- Hol az esze – kérdez keresztbe Cseppke.
- A hűtőbe tettük még reggel – válaszol Ici.

- Baszd meg – kezdi Szabi, a majd kétméteres huszonéves, tagbaszakadt figura, miközben mozdulatai valami sajátos, mégis ősies geometriát idéznek -, én voltam Romániában, és nekem, baszd meg, ne mondja senki balfasz politikus, hogy a románok így nem szeretik a magyarokat, meg úgy nem szeretik, baszd meg, én ott voltam egy tiszta román faluban, baszd meg, a román gyerek azt sem értette, én mit mondok, én, hogy ő mi a faszt karattyol, de baszd meg, átöleltük egymást, és úgy táncoltunk, baszd meg, nekem, ezek után ne magyarázzanak a román-magyar viszályról, a politikusok gerjesztik, baszd meg, a kurva anyjukat, hetente járok ki, pénzük nincsen egy kanyi se, de baszd meg mindenki érti a magyar beszédet, mentem a pénzért szombatistákhoz, mondom nekik, milyen szombatisták vagytok ti, baszd meg, zsidók vagytok nem szombatisták, baszd meg, megyek ki a pénzért, baszd meg, megy le a nap, mondják, nem tudják odaadnia pénzt, mert nem nyúlhatnak a pénzhez péntek napnyugta után, mert szombatisták, dehogy szombatisták – mondom, zsidók vagytok, és akkor sincsen semmi, baszd meg, de ne basszatok ki velem, baszd meg, egész nap autóztam, legalább az alkalmazottnak telefonáljatok, baszd meg, végül kitette az alkalmazott az asztalra, és mire odaértem, már csak én érhettem a pénzhez, baszd meg, körbeálltak vagy hatan, baszd meg, és nézték, ahogy számolom, baszd meg a szombatisták, figyelj, baszd meg – fordul húgához -, te ezt nem érted, baszd meg, basszátok meg, miről beszélnek itt a politikusok, úgy szeretem, baszd meg a húgomat, noha soha egyetlen szót nem beszélgetünk – mondja ezt félig Gáborhoz, húga barátjához fordulva, de nekünk irányozva szavait – hogy ha valaki egyetlen ujjal bántalmazza, akkor annak ezt a nagy mutatóujjamat szarosan dugom a szemébe, köszönök, persze, hogy köszönök mindenkinek, baszd meg, hát éppen tegnap mondta valaki apáméknak, hogy nem köszönök a falubelieknek, baszd meg, én mindenkinek köszönök, azt sem tudom, ki az, jó napot, mondom, mi a helyzet, vagyunk, vagyogatunk, de honnan ismerjük egymást – kérdezi a bácsi -, mit tudom én – mondom neki, baszd meg, Sólyom gyerek vagyok, baszd meg, akármi is van, én, baszd meg, köszönök mindenkinek Atkáron.