Nem tudom, le lehet-e írni egyetlen hétköznapi pillanatot, s ha igen, az nem végtelen számú mondatot igényel-e a leíráshoz, és akkor hogyan lehet innen továbblépni? Bármelyik pillanattal megkísérelhetném. Bármelyik képpel.

Talán nem is az út része, amikor Toulouse-ból átmentem egy francia kisvárosba, de ez már kétezer kilométernyi kerékpározás után volt, és akkor meg mégis. Lydie barátnőmhöz utaztam vidékre. A fülkében egy idős hölgy saját csendnek látszó magánlétébe gubózva, egy fiatal nő a gyermekével, és én először Péter nélkül. Nem lehet nem tudomást venni, hogy valakivel egy légtérben vagyunk másfél órán keresztül. A kisfiú értetlenkedve hallgatta dúdolásomat, „Tavaszi szél vizet áraszt…”, majd nekem kezdett el szerepelni „mammon, mammon!” felkiáltásokkal, ahogy anyja is nekem mutatta meg, milyen remek anya is ő. Rövid szoknyája alatt alig szőrös pinát sejtek, és ezt ő is pontosan tudja, hosszú-hosszú percek telnek így csendben. Csend, csend, csend. Mammon, csend. Az idős hölgy közben elkezd táncolni a karjaival, nagyon finom, visszafogott kecsességgel. Zenét hallgat és táncol. Épphogy nem dúdol ő is. Magának, nem nekem, és persze, nekem is. Egy fiatal nő érkezik, velem szemben ül le. Nem néz rám, miközben én csak őt nézem hosszan, majd sokáig nem nézünk egymásra. Figyel rám, de nem enged magához. Ahogy ezt leírom, ő is jegyzetelni kezd, én azt írom, hogy ő ír. Mit ír, miről ír? Az anya közben már nem takarja el a mellét, sőt, ölét is felém nyitja. A vágyam már-már elviselhetetlen, majd szétveti a fülkét, még az idős hölgy is ránk néz, látszatra konszolidált, valójában önmagából teljesen kivetkőzött kettősünkre. Érzem, ahogy szaglunk a vágytól. Utoljára három napi nem fürdés után érzetem magamon ezt a bakszagot. Kisfia fejét, csípőjét simogatja. Minden egyszerre van jelen, amitől az elviselhetőség határáig telik meg a vasúti kocsi, mégis mindez a legteljesebb egyszerűség és átláthatóság élményét adja. Hasonlóan ahhoz, amikor egyetlen pontba több egyenes is érkezik egyszerre több irányból, így egyetlen pontnak több irányba néző része kell, legyen, ami per definicionem nonszensz, mégis az egyik legegyszerűbb geometriai tény. Mi öten most jobban egymáshoz tartozunk, mint bárki máshoz. Innen nem lehet továbbmenni. Büszansz, leszállás.