Lourdes Dél-Franciaországban van, az El Caminotól talán ha 200 kilométerre, a három, a katolikus egyház szigorú, mondhatni embertelen rostáján átment Mária-jelenés egyikének helye. Egy barlangban. Három templom és egy csúcsra járatott kegyhely gyúrta azóta maga alá az egykor a város szélén álló, néhány négyzetméternyi, a szikla oldalába vájódó, magasra felszaladó sziklaüreget, csodálatos gyógyulásokkal, egy gigantikus segítő gépezettel a mozgáskorlátozottak és betegek számára, egyeurós plasztik Bernadettek és Máriák, amelyek kiválóan alkalmasak a gyógyító erejű forrás vízének átmeneti tárolására. Rossz sorba állunk, ott is előre, a tolószékesek közé vegyülve úgy megyünk be a barlangszerű, tágas mélyedésbe, mintha csak hozzátartozók lennénk. Lourdes-ban nincsen ott a szentség. A szent azonmód felismerhető, csak nem szabad összetéveszteni az enthuziazmussal, a felhevült teltség ritka pillanataival. Aki azt mondja, hogy a szentet mindenki maga viszi bárhová is amerre jár, az halandzsázik, ha mégannyira igazat beszél is akár. A szent megtapasztalása nem örömteli, sokkal inkább szomorú, ahogy rájövünk, hogy mennyire nincsen sehol. Lehetne bárhol, csak éppen nincsen. Vannak szépségek, vannak jóságok, boldogság, de szentség nincsen. A szent nem szükségképpen fennkölt, és jár együtt emelkedettséggel. A bejárati ajtó például már nagyon közel áll hozzá, egy pontosan nehezen megrajzolható, alapvetően profán sík, ahol az otthon és a kint egymáshoz ér. És az út is ilyen, egy kontinensen bármely útról bármely másik útig el tudhatsz menni egy általad kiválasztott útvonalon, miközben sok-sok ember tengernyi munkája, izzadmánya és vizelete fekszik abban, hogy a legnagyobb természetességgel kerekezhetünk Magyarországról a spanyol tengerpartra, nem kétkedve abban, hogy valahogyan – egyenesen vagy éppen eltévedgetve - úgyis oda fogunk érni. És mindezek ellenére és miatt, mégis csak egy kacskaringós világtengelyre mászol fel, amit az úton elfogyasztott energia és fáradtság érzékletesen képez le. Amióta Zalaegerszegen felültem a kerékpárra, azt a bizonyos emelkedett boldogságot érzem folyamatosan. Hogy minden rendben van. Az idegen kifejezést próbálgatom: enthuziazmus, enthuziasztikus. Nem is tudom, hogyan kell helyesen mondani, és hogy mennyire leszarnivaló, hogy hogyan is kell mondani, amikor megállás nélkül tapasztalom, és ez még sokkal vidámabbá és elégedetté tesz. Pedig hiszek a szavakban. Minden pillanatban elképzelem, mi lehetne most a legrosszabb, ami velem történhet, és azt mondom rá, rendben van. Körülbelül tíz éve bármelyik pillanatban készen állok rá, hogy meghaljak. Ha minden pénzem elfogy, akkor legfeljebb idős nőket nyalok ki pénzért, vagy pasikat szopok le 30 euróért, amivel 4-5 napig megint tudok haladni. Napi 150 kilométer számolva az maga az El Camino kerékpáron. Egyetlen középáras szopással. Ez az igazi zarándoklat. Kisebb-nagyobb ingadozással folyamatosan duruzsol bennem a vágy egy szeretkezésre, a pina és a női segglyuk szagára, redős izomzatának gyűrűjére tapadni szájjal, egy kiadós baszásra. Gyakorolgatom a mondatot: Could you make a love with me now? Arról fantáziálok, hogy a következő pillanatban elénk kanyarodik egy biciklis lány, vagy az utcán találkozunk egy nővel, és mindez meg fog történni. Pontosan tudom, hogy így lesz. Péter nevet rajta. Reonwalles-ben kezdődik az El Camino. Délután 4-re érkezünk meg, átvesszük az olcsó szállást és miegyebeket biztosító úti passzusainkat. Péter azt mondja, szálljunk meg itt, nem mondja, hogy neki idő kell, hogy el tudjon indulni azon az úton, amire mindenét feltette, munkáját jövőjét. És amit én már 17 napja megkezdtem. Nem akarok a ki nem mondottakról tudomást venni. 4 óra van – mondom. Pamplona csak 70 kilométer, és miután vagy 700 méterrel alacsonyabban van, guruljunk be – mondom. Nekem ma mindenképpen szeretkeznem kell. Ha másképpen nem, egy kurvával, és ilyesmi ezen a környéken legközelebb Pamplonában van. Pontosan érzem, hogy itt most valami véget ér, elromlik, és egy egészen másvalami kezdődik el. Rövid gurulás után ideg és izomszaggató emelkedő próbál figyelmeztetni valamire. Világos a dorgálás, amin nagyon nevetnem kell: Akkor is kurvázni fogok, és nem esti meditációt végezni egy kolostorban Péterrel. Péter hátát nézem már több mint második hete, ha kicsit oldalra néz, én is nézek, ha lassít, lassítok, óhatatlanul, és persze tökéletlenül, de látom, amit ő lát. Egészen más dolgokat vesz észre, mint én. Most látni vélem a hátán a szemrehányást, noha talán ő is érzi, hogy nem állhattam meg Reonwalles-ben. Hogy ő sem állt meg, az, az ő gyengesége. Pamplonában bikafuttatás előestéje van, rengeteg vörös-fehér ruhás ember mindenütt. Nem találjuk a zarándokszállást, részeg és józan emberek egyre idegesítőbb zsibajgása mindenütt, kiderül, hogy a bikafuttatás miatt zárva a szálláshely. Az első pillanat, amikor elvesztem a fejemet. Ilyenből összesen kettő volt az úton. Péter tanácstalan, vagy csak éppen figyelmetlen ebben a helyzetben. Menjünk el a következő kis faluba, ahol van ilyen alberque – mondja teljesen logikusan, de előtte még keressünk egy boltot, mert nagyon szomjas. Most legszívesebben fejbe verném a hülye ásványvizes palackjával. 10 kilométerre van a következő hely, egy kis településen kettő is, miközben Pamplonában csak egy, zárva. 5 euró. Nem akarok szállásért fizetni, de ezt most nem tudom elkerülni. Egy templomban van az alvóhely. Sodrok egy füves cigit nagy nehézségek árán, mivel az erős szél és a gyenge öngyújtóm eredője fél órányi nevetséges küzdelem az el-elszunnyadó cigivel, vacsorázunk. – Nem gondoltál arra, hogy innen külön folytassuk – veti fel Péter, miközben elképesztő méretű málhája mélyéről még ekkor is elővesz valami hazait. Kihűl a gyomrom. Hogyne gondoltam volna erre, amikor végig azon gondolkodom, hogyan és mikor kéne kettéválnunk, hogy végre először életemben megtapasztaljam, milyen egyedül tölteni egy éjszakát egy biciklitúrán. De erre most nem számítottam. Péter reonwalles-i gyengesége a legváratlanabb hirtelenséggel vált át eltökélt karakánsággá. Szeretne sokkal lassabban menni, meg-megállni egy-egy misére, rövidebb-hosszabb barangolásra egy-egy településen. Nagyon jó volt neki eddig, hogy hajtottam őt, de most szeretne ezen az úton maga végigmenni. Hogy ne én oldjam meg a helyzeteket angolul, próbáljon meg boldogulni mindenféle idegen nyelvismeret nélkül. És hogy most már sok neki, ami vagyok, a fű, a szex, az alpári humor. 150 eurót kérek tőle kölcsön vésztartaléknak, vigyázz magadra – mondja – ha valami történne velem, nem tudná nem a lelkére venni. Ezek szerint ő is, én is úgy éltük meg az együttlétet, mint akik vezetője, szellemi mentora a másiknak. Hogy mi vigyázunk a másikra. Voltaképpen ez is adta az erőt mindkettőnknek, és most itt állunk pőrén, tanítványtalanul. Éjjeli fekhelyünk a templom nők számára elkülönített szegletében van, csak a meztelen lábfejeket látom, majd villanyoltás után ezeknek a derengő körvonalnál kissé élesebb sziluettjét. Azon gondolkodom, oda kéne kúszni a szerb nőhöz, akivel még a bepakolásnál váltottunk néhány honnanjöttéles mondatot, és miközben a lábujjait szagolgatom, kiverni a faszom. Tudom, hogy nem ébredne fel, tudom, hogy jó lenne. A mozdulattal játszom, hogy elindulok, kissé megfeszítem a baloldalamat, majd elernyesztem, miközben nagyon erősen koncentrálok arra, hogy elinduljak, és élvezem, hogy mégsem fogok. Szakaszosan, hosszan maszturbálok az egyik oldalhajó oltár melletti szegletében, de elélvezni végül is nem tudok. Elalszom.