Akkor még nem is tudtam annak a kamionsofőrnek a nevét, aki a spanyolországi St Victoriából egészen a holland St Antoniasig vitt. Ami nem St Antonios, mert így öt környékbeliből egyetlen egy sem ismer rá, ellenben az egyik ilyen környékbeli kisvárosban van Caffee Shop, ahol legálisan lehet marihuánát vásárolni. Kerékpárral fél óra oda, fél vissza, és fél a shopban, legálisan. Bob Marley hívónevű, 40 euró 5 gramm. Egy nagy zsák, bivalyerős. Szívom legálisan, nézek ki az ablakon, és arra gondolok, hogy talán ezért a bizarrul ismerős helyzetért indultam el. Ezen az úton sokadszor gondolom ezt. Másfél ezer kilométerre otthonról, rosszarcú, békés alakok körülöttem. Akár hülyére is szívhatod magadat, senkit nem érdekel. Bénán sodrok két bálnát. Hazafelé pántánizok, azaz teljes erőmből tekerek, amíg csak bírom. Beszívva persze nagyon sokáig bírom. Félni kezdek a sebességtől, attól, hogy elesek, vagy, hogy csak nem érzékelem, de ez a tempó ugyanúgy sokkolja a szervezetemet, mint fű nélkül, és egyszer csak fejre állok. Lassítok, gyorsítok, minden érzékem csúcson (kivéve a fájdalomérzékelést), érzem az illatokat, hallom az emberek halk susmusolását, néha mintha még a falak mögül is meghallom, érzem a szelet a testemen szinte pontról pontra lebonthatóan, és érzem azt a semmivel össze nem hasonlítható lüktető elektromos zsibbadtságot, ami a lábamnál kezdődik és a fejemig tart, és ami olyan, mintha ezen a vonalon érkezne a fű keltette jóság. Megállok bébi kukoricát enni. Szerintem, csak tejen és bébi kukoricán végig lehet csinálni egy ilyen utat. Nem annyira július elején-közepén, mint inkább a végén, és augusztus elején. Ritka az olyan tábla, ami ilyenkor már termőre fordul, tízből ha egy ilyen van. Éppen akkor érkezik a tulajdonos. Két lehetőséget dolgozok ki arra az esetre, ha szól. Vagy éhesnek tettetem magamat, ami egyáltalán nem esik nehezemre, és arra a törvényre hivatkozok, ami nálunk megengedi, hogy a földről egy ember elvihessen annyi terményt, ami a kötényébe elfér. Én öt csövet ettem meg. Vagy teljesen gyengeelméjűnek tettetem magamat, és gajdolni, hangoskodni kezdek, ami szintén nem okozna nagy gondot.

St Antoniasban ma este buli van, vurstli és szabadtéri diszkó. Angol barátommal eszünk. Szemben ülünk egymással, és egész testünkkel ráhajolva faljuk a szinte ehetetlenül forró gyorséttermi hús rudainkat némi sült krumplival és szószokkal, mint az állatok. Mint. Ez a mintha nem ment minket, ahogy éhségünk sem. Az embernek az evolúciós elmélet ellenére, eredete szerint semmi köze nincsen az állatokhoz, ahogy fordítva is merő szellemeskedő bugyutaság olyanokat állítani egy természetfilmben, hogy az oroszlánszülő megharagszik a kölykére. Lehet egészen hasonló mintázatú egy állat viselkedése, testgesztusa, mint az emberé, de tény, hogy nem tudhatjuk, hogy mi játszódik le a fejében közben, az pedig már hit kérdése, hogy az ember ember volta – bármi is legyen az – nem eredhet az állatvilágból. Újdonsült útitársammal egy legyet hessegetünk evés közben, hol rá száll, hol énrám, fel sem nézünk. Barátom eleve vesztes, mivel fele annyit sem tud enni, mint én. Ezen az estén-éjszakán nagyjából 100 eurót ettem el, másnap napközben még vagy 30-at, így nagyjából 50 euróm maradt hazafelé. Amikor megkínálom alapjáraton nagyon erős, ráadásként húzósra sodrott füves cigimmel, köhög, harákol, majdnem megfullad. Még egyszer nekigyürkőzik, ugyanaz. Strong man! Fucking strong man! Félek, hogy éjjel leütsz – mondja, és veszi el az élét az egyre nyilvánvalóbb vereségének. Ahogy egy pub teraszán cigizünk a szokásos arány szerint fele részben értem, amit mond, felében nem. Az egyik pillanatban egyszerre nyúlunk a hamutartó felé, és egy rövid pillanatnyi tétovázás után ő visszakozik, engedi, hogy én verjem le előbb a hamut. És ebben most nincsen semmiféle udvariasság, ez a versengés feladása, a teljes diadalom pillanata, ami úgy marad reakció nélküli, mint egy nagyobb társaságban egy hangosra sikeredett fing. Már csak szépségtapasz lehet, amikor kicsit később légpuska tudományával kápráztatja el a mellette állókat, amikor magára hagyom, éppen egy fiatal pár lánytagjának magyarázza a helyes lőtartást. Megint eszem, és amikor átmegyek a kültéri diszkó egyre sűrűbb emberhalmain, grammra érzem az erőtereket, ahogy a helyi és környéki fiatalok, akik kisebb-nagyobb csoportokban állják körül az ideiglenesen felállított asztalokat, tekintetükkel megmérnek. Egyedül vagyok, ami már önmagában erőt kölcsönöz, és miközben étteremből étkezdébe mászkálok, éppen annyira megyek a közelükbe, hogy érezzenek némi nyugtalanságot a jelenlétem miatt. Minden társaságban kiválasztom azt az egyet, akit először kell megütnöm ahhoz, hogy ne szedjen szét a siserahad. Egyszer csak ráébredek, hogy ezen a vidéki mulatságon én vagyok a legnagyobb kan. Életemben először. Túl gyorsan írok. Ez volt a két legfontosabb momentum, amiről hírt akartam adni. Ez történt velem. És hogy mindezt most a Balaton partján egy kempingben írom, végre egy nagyobb – Balatont kerülő - kerékpártúrára el tudtam vinni a lányomat, bár egyelőre még csak hármasban, az anyjával együtt. A 18. születésnapjára az lesz az ajándékom, hogy ketten elmegyünk kerékpárral az El Caminoig, azon végig és vissza, vagy gyalog végig az El Caminon. Ez a könyv és az út, ketten, vagy akivel még akarja.
St Antonias-ban jutott eszembe, hogy annyi élményt és tapasztalatot halmozunk fel különféle utazásaink során, de miért nem cserélünk néha életet, lakhelyet, családot, mondjuk két hónapra. Egy hét próbaidő, és aztán mehetne. Ennyit meg lehetne finanszírozni anyagilag is házi koszton, de kis szervezéssel akár azonos munkakörű emberek is lehetnének a résztvevők, és így végképp nem lenne gond a pénz. Itt maradnék egy hétre valami csinos asszonyka mellett, míg valaki rendbe szedi otthon a lakásomat. Cserébe egy hétig basznám a feleségét, nevelném a gyerekeit, szívnám a füves cigiket.
Ugyanúgy nyomom a rongylábat, mint oly sokszor itthon is. Egyedül, ebből a magamvalóságból csak annyira ki-kikukucskálva, hogy konstatáljam, néznek, és hogy elgondoljam, mennyire fasza csávónak tarthat mindenki. Akár Pesten, egészen hülye, kevésbé hülye és szinte már táncolható számok blokkokban. Nem pontosan értettem angol barátomat, hogy mikor megyünk tovább a megadott címre. Az elején úgy hallottam, hogy azt mondta, majd segíthetek neki a „library”-ben (könyvtárban), de csakhamar rájöttem, hogy nem túl nagy könyvtárba járó ő, és hogy ez a „library” sokkal inkább „labory” (munka). Aznap éjjel tíz perccel utánam érkezett. Még magamnál voltam, amikor elaludt a volánra dőlve, félig nyitott ajtókkal, csak később mászott be a vackára, amikor már elaludtam. Reggel majdnem levizeltem az előző napi ingét, ami az ajtó melletti víztócsában állt. Ettünk, majd aludtunk. Harmadik éjszaka alszunk egy légtérben, én a kabinban lévő emeletes fekhely felső részén, ismerem a szuszogását, amikor alszik és amikor nem, most úgy érzem, hogy már alszik. Elkezdem verni a faszom, megállok, hallgatózom. Nincs szuszogás, fent van. Azon gondolkodok, mennyire lehet érzékelni az ütemes mozgást, néhány kilogrammnyi lendületet egy sok-sok tonnás tömegben. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy lehet, de ekkor már nem tudom abbahagyni. Félek, hogy az elélvezés utáni légszomjam hangjai lelepleznek minket: nem tehetünk utána úgy, mintha nem történt volna semmi. Megállok ismét, érzem, hogy a kabin az érzékelhetőség határán ütemesen ring. Próbálom átvenni a ritmust, mintha akkor rejtve maradhatna egyikünk maszturbálása, vagy éppen a legteljesebb egymásra hangoltságban élvezhetnénk. Egyre izgatóbb. Nem hallok semmit, csak a tőlem független ringás érzem. Ijesztően erőteljeset élvezek. A pólómba és az ágy szövetébe törlöm az ondót, majd álomba ájulok. Minden tökéletesen rendben van – ezzel a gondolattal alszom el.

Valamikor kora este kelek fel, megsodrok egy cigit, várom, mikor érkezik meg a jól ismert, ezerarcú érzés.

 – Most mi a helyzet – kérdezem útitársamat, nem igen értve helyben maradásunkat
- Csak holnap lehet menni a megrendelőhöz
- Akkor én továbbállok.
- Ok, hy!

- Hy!
Valamikor a buli hosszan elnyúló tetőpontján, újdonsült, holland cimboráitól tudtam meg a nevét: Lee. Valamilyen Lee.