2010. jún 16.

A versenysport ára

írta: Sólyom Bátor
A versenysport ára

A versenysportolókat vagy onnan lehet megismerni később, hogy egykor nagyon népszerűek voltak, és ráismerünk az utcán később is, vagy az arcuk, és elsősorban a nézésük összeaszottságáról. Másfél mázsásra is hízhatnak, az arcukban mégis marad valami múmiaszerű aszottság. A Sportkórházban heti rendszerességgel találkoztam olyan egykori versenyzőkkel, akik most gyakorlatilag (és sokan papír szerint is) rokkantak. Most nem erről beszélnék, hanem a fájdalomról.

10 éves koromtól 15 évesig fociztam a Vasasban. Mezőnyjátékosnak indultam, de képességek híján (illetve más képességek birtokában, mint ami a mezőnyjátékhoz kell) kapus lettem. Egy akkor kísérletinek számító foci osztályba jártam iskolába is, heti 8 edzésünk volt, plusz általában kéthetente, hétvégén meccs. Plusz heti 2-3 tornaóra, ahol azért nagyon odatettük magunkat. Emlékszem Lojzi bácsira, a tornatanárra, aki egy kövér figura volt, adott egy labdát, hogy legyen pókfoci, ő meg lefeküdt a teremszélén felpolcolt tatamikra, és aludt. Amikor már harmadszor találta el a labda, felkelt, elvette a labdát, és elküldött minket futni. Versenyzőkként, gyerekként nem csupán a pókfociba adtunk bele mindent, de ezek a büntetésfutások is őrült versenyek voltak mindig is, kinek-kinek a szintjéhez mért ellenfelekkel.

Kapusként talán 10 százalékát sem éltem meg annak, amit a mezőnyjátékosok, de így is rengetegszer fájt fizikailag, amit csináltam. Futottam, és majd kiszakadt a tüdőm, és futottunk és futottunk, ki a Margitszigetre, vissza, két kör a pálya körül nagy iramban, aki nem nyomja, patakkört fut, patakkörök (kb. 1200m), visszaérkezve úgy elmenni a kis kút mellett, hogy nem ihatunk, pedig a hideg húgyot meginná bármelyikünk, annyira ki vagyunk csontozva. Fáj, nagyon fáj, de jó is, mert egyre gyorsabb és kitartóbb vagyok. És azon az embertelen vörös salakos pályán a tűző napon kapusedzésen „salakevés”, egyszer jobbra gurítják a labdát, legördülsz érte oldalra, egyszer balra, néha félmagasan (robinzonád), tele a pofád a salakkal, a szemedbe is ment valami, de meg kell mutatnom Gyuri bácsinak, hogy én is vagyok olyan jó 160 centisen, mint a Karalyos Sanyi, aki tízévesen 183 centi, és egyébként a serdülőválogatott első számú kapusa. Még egyet bírok ki, ténylegesen sírok, egyrészt mert pontosan tudom, hogy soha nem is voltam, nem is vagyok, és a büdös életben nem is leszek olyan jó, mint ez a böhöm nagy Karalyos Sanyi, akinek meccsek előtt a bemelegítésénél még úgy sem tudok gólt lőni a 7 méteres kapuba, hogyha egy az egyben ráviszem a labdát. Gyuri bácsi ennél a bemelegítő gyakorlatnál mindig súgja, hogy ne nagyon komolyan csináljam, engedjem Sanyit, hogy leszedje a lábamról a labdát. Leszedi, Gyuri bácsival összekacsintunk, engedtem Gyuri bácsi, ahogy megbeszéltük. Engedtem, a faszt engedtem, ennek a nagy bengának olyan reflexei, olyan méretei, olyan mérhetetlen nyugalma volt, hogy hasonlót sem láttam azóta. És vele kellett hadakoznom azért, hogy egy klubcsapat A csapatában védhessek, miközben a legjobb akartam lenni az egész világon. Másrészt, kiszakad a tüdőm, és már alig látok bármit is a fejem és a szívem zakatolásától, de nem egy jön, hanem három.

Cooper teszt, mennyit tudsz lefutni 12 perc alatt, egy másik kapussal jó haverok voltunk, néha ő került elém, néha én elé, belehaltunk mindketten, ha a másik védett a B-ben, mi a cseréjük voltunk, nagyjából azonos hosszútávfutók voltunk. Cooper teszt, Attilával azt játsszuk, hogy mi egymást előzgetjük, vagyis valódi harc van, pedig előre megbeszéltük, hogy egyszer én, egyszer ő fog beelőzni, de közben Karalyosra is nagyot kell vernünk (nem volt jó futó), hátha ez elég lesz Gyuri bácsinak, hogy észrevegye a képességeinket, és előzgetjük egymást a megbeszéltek szerint, miközben mindketten azt játsszuk, hogy ez játék, ezzel szemben inunk szakadtából futunk, nagyon fáj ez, egymás előtt azt játsszuk, hogy ez még csak futogatás, még néha mosolyogni is kell, hogy lássa a másik a könnyedséget, miközben érzem, hogy elájulok.

Az emberek nagy része azt sem tudja, mit jelent az, hogy huzamos ideig a fizikai teljesítőképesség határán mozogni. Mi akkor 5 éven keresztül, gyerekként, heti 10-12 intenzív fizikai mozgással tudjuk. Látszik a szememen még mindig. Egy híres atléta mondott valami olyasmit régebben, hogy az 5000 méter síkfutás nem más, mint 13 percnyi fájdalom. Ezt nem érti az, aki az iskolában futott csak Cooper tesztet, ha még annyira is azt hiszi, ő aztán nagyon odatette magát. Nálunk voltak, akik hánytak edzés alatt, voltak, akik belázasodtak, volt, aki a Kunfehértói tókerülő futásnál habos szájjal esett össze. És nagyon szerettük ezt, és rengeteg jó dolog történt, és életem egyik legkedvesebb, legigazibb korszaka volt. De nagyon, nagyon, nagyon fájt. 

Szólj hozzá

sport irodalom fájdalom versenysport enciklopédia