Maslow híres szociológiai piramisa azt modellezi, ahogyan a szükségleteink egymásra épülnek, ahogy a nagy mennyiségű fizikai jellegű szükségek kielégítésén keresztül végül a sokkal kisebb keresztmetszetű önmegvalósítás felé halad az ember. Magyarán sokat eszünk és keveset „önmegvalósítunk”. Több ponton kérdőjelezhető meg ez az elmélet.

Szendiszűcs István grafikái

Először is, nem teljesen értem, mire gondol a tudós, amikor „önmegvalósításról” (self actualizing) ír. Amit én önmegvalósítás alatt értek, annak szerves része, hogy olyan ember szeretnék lenni, aki nem éhezik, és főként nem hal éhen. Egy életrevaló, közhelyesen szólva, önmagával egységben lévő ember a célom. Mást nem igen tudok érteni „önmegvalósítás” alatt. Mindezzel arra célzok, hogy Maslow piramisa egy korhoz kötött „világnézet”, vagyis egy bizonyos kulturális állapot tükörképe.

Ez az intellektus azon korszaka, amelyben Descartes (vagy szorosabban talán Newton) óta élünk Euro-Amerikában. Ennek a kornak egyik, mostanában kevéssé hangoztatott alapvetése, hogy a test a lélekhez, szellemhez képest alacsonyabb rendű. Ez görög-keresztény eredetünk hordaléka, és gondolkodásunk - minden testies felszínességünk (divat, kozmetika, konditermek, olcsó szex) ellenére  - le nem vetkezett középpontja. Sőt, éppen a divat, a testszépítő ipar, a modern testkultúra és az egész polgári etikett maga példázza a legjobban, hogy szégyelljük saját testiségünket.

Mindezen kultúrjavaink ugyanis elemi szinten elrejtések, átváltoztatások és illedelmes észre nem vételek jól bejáratott elemei. Mint amikor közép- vagy nagypolgári társaságban fingik valaki. Vagy próbáljon bárki botrányt kavarni egy nagypolgári estélyen, és meg fog döbbenni, hogy biztonsági emberek nélkül is elhal a kísérlete, egészen egyszerűen azért, mert nem vesznek róla tudomást. Rejtjük önmagunkat, elrejtjük, eltagadjuk testiségünket is (beszorítjuk a fingot, amíg szét nem pukkadunk). Ennek a szellemtörténeti állapotnak példája Maslow elmélete.Nem a társaságban fingást propagálom, csak azt állítom, érdemes lenne megint elfogadnia testünket (ahogy az antikvitás tette), és érdemes lenne kicsit parkolópályára küldeni Maslow-t a „jó” szellemével és „rossz” testével együtt.

A másik kérdőjel Maslow szükséglet-piramisa mellett szintén kortüneti jellegű: eredendő individualizmusa, mivel Maslow elmélete csupán az egyéni szükségletek hierarchiáját konstruálja meg, a közösségi késztetésekről nincsen mondandója. Az egyén mint személyiség már sokkal határozottabban keresztény eredetű. Szent Ágoston (Augustinus) volt a legnagyobb hatású azok közül, akik személyként szólaltak meg (ld. Vallomások című művét) egy olyan korszakban, amikor egy birodalom polgárainak, egy nép tagjának lenni jelentette azt, hogy „ember”. Ennek a nézőpontváltásnak (kevés ennél forradalmibb ismert a kultúrtörténetben) legfontosabb előképe a zsidó vallási hagyomány egyik eleme, miszerint Isten személy jellegű, keresztény újdonsága, hogy ez az isteni személy minden egyes emberrel is személyes kapcsolatban áll. Az ember személy volta az, ami felelősségét megalapozhatja. (Érdekes, hogy éppen Ágoston az, aki az eleve elrendelés gondolatával azonmód ki is bújik ez alól a felelősség alól!)

Descartes ezt a Személyt Individuummá savózza ki szinte mindent félreértve, amiről a keresztény tradíció beszélt, vagy éppen hallgatott. Ezzel olyan filozófiai súlyt ad az individuumnak, az Akárkinek, a személyiség nélküli, számosságát tekintve egy darabnyi egyénnek, amely egyenes utat nyitott egyrészt korunk személytelenedettsége, másrészt egoisztikus világállapotunk irányába. A személyes felelősség nélküli egyéni önzés hasonlóan értékhiányos, mint a test-lélek dualizmus. Ebből a talajból nevelgetni szociológiai elméleteket nem szerencsés. Maslow egy olyan kultúrantropológiai állapotot stabilizál, igazol szociológiai elméletével, amely nagyon kevéssé válik dicséretünkre.

Egy egészen más, de ezzel szorosan összefüggő kérdés, hogy a tudományos elméletek a legkevésbé sem leképezik a világot, hanem konstruálják azt. Vagyis a természet- és társadalomtudomány saját, nem tudatosított világképét oltja bele a világba, amely világ tagjai örömmel kapcsolódnak ahhoz a felelősség nélküli, szürke embermasszához, amely védelmet biztosít számára. Védelmet mindennel szemben, ami egy személyiségből ered, vagyis per definicionem pillanatnyi és „szabálytalan”. A tudós nem felfedezi a világot, hanem kreálja azt, hasonló módon – csak némiképpen ellentétes előjellel -, mint a művész.

Mondhatni erre, hogy könnyű megmondani, mit nem, de ki tudna ahhoz is hozzászólni, hogy mit kéne tenni, amikor emberekről nagy léptékben kívánunk mondani valamit.
Első körben a válaszom az, hogy nem nagy bölcsességre vall emberekről „nagyobb léptékben” beszélni, mivel minden egyes ember Valaki, és vajmi kevéssé érdekes, hogy mit tesz az emberek 99%-a, ha én a maradék 1-ben vagyok.

De ha már kritizálunk, mondjunk is valamit! Nem vagyok szociológus, és a legkevésbé sem szeretnék olyasmi lenni, ezért lehetséges, hogy ezt az ötletemet már ellőtték. A megszólalás közege miatt ez természetesen nem több egy vázlat summájánál, vagy magyarán mondva, a lényeg magvánál.Képzeljünk el egy olyan szükséglet-ábrát, amelyben a közösségi szükségletek is szerepelnek! Ennek kiemelt pontján valami olyasmi állna, mint „Társadalomépítés” vagy „Kultúrateremtés” mint az Önmegvalósítás végpontja. Az ábra nem a testiség mélypontjától a szellemiség felé emelkedve lenne alá- és fölé rendelő, hanem egy minél nagyobb, és egymást minél inkább tekintetbe vevő közösség megteremtése mint végcél felől nézve. A testi és a szellemi szükségletek ugyanott helyezkednének el a hierarchiában, amennyiben a közösségjelző, közösségalakító hatásuk azonos (például a zugevő és a szentéletű, meditáló remete egyként a piramis alján). Ez az elmélet a szociális képességeket helyezné élőtérbe az önérvényesítés felett. Talán, ha ilyesmit tanulnánk az iskolában Maslow helyett, akkor az emberek elgondolkodnának azon, miként élünk most, és még hogyan másként lehetne.

Nem állítom, hogy problémamentes egy ilyen elmélet, hiszen mégiscsak a személyiség egy részéről való lemondás áll a tengelyében, azonban tagadhatatlanul értékesebb a személyiség feladása a közösségért, mint a róla való megfeledkezés, hogy statisztikai adatokként továbbra is hajtsuk saját érdekeinket. Jobb lemondani valamiről valamiért cserébe, mint semmiért egészen.