Poirot és a klasszikus krimi
A Poirot felügyelő kalandjairól szóló egyike azon kevés sorozatoknak, amit szívesen és jó érzéssel vagyok képes végignézni. Professzionális színészi játékok, valódi mélységükben megmutatott minimálviszonyok, izgalmas rejtvény.
A sorozat képességes módon mutatja be az angol arisztokrácia árnyékosabb oldalát, és hoz létre egy gésákat idéző apró léptű főhőst, amely járásmódnak idiotizmusa izgalmas ellentétben áll a figura éles elméjével. Minden pontjában közhelyes mindez, a film azonban gondolati sekélyességét valódi történettel, és hiteles lélektani helyzetelemzésekkel ellensúlyozza. Élvezetes, elmét edző munka.
Legfőbb befogadói előnye, hogy azt az érzetet kelti, mintha ezt a nézők közül szinte bárki utána tudná csinálni, aminek következtében lelkesen veszünk részt a rejtvényfejtésekben, és bizony, van, hogy előbb tudjuk a megoldást, mint ahogy a dramaturgia ezt magának Poirot-nak megengedi. És itt van a kutya elásva.
A film lélektani realizmusa, kiváló színészi játékokkal, azt jelenti, hogy a Bűnös a filmben a legelső megszólalásánál „leleplezi” magát. A színész azt a feladatot kapja, hogy játsszon el egy olyan figurát, aki elkövette a bűnt, és jól hazudik, és ezek a színészek ezt meg is tudják tenni. Ez a lélektani realizmus: ha a figura hazudik, akkor a színész ezt a hazugságot játssza el. Ennek következtében – minden rejtvényfejtés nélkül – csak a kezdeti párbeszédeket hallva nagy valószínűséggel el lehet találni a tettest. Ez csak annyiban probléma, hogy ez a sorozat szándékában mégiscsak rejtvényfejtés, azaz klasszikus (racionalista) krimi, amelynek fő izgalma az, hogy csak az esetből és annak körülményeiből józan paraszti ésszel kideríthető a megoldás. A hiteles színészi alakítások ezt az örömünket jelentősen korlátozzák. Ez az öröm akkor lenne teljes, ha a tettest alakító színész azt a rendezői utasítást kapná a film eleji jelenetekre vonatkozva, hogy játssza el, hogy nem bűnös, beszéljen úgy, hogy nem ő a tettes, és majd csak a végén változzon át tettessé. Ez nyilvánvalóan hazugság lenne, lélektani értelemben teljesen hiteltelen, viszont sokkal nehezebbé, és ezáltal szórakoztatóbbá válna a rejtvény megoldásra való rátalálás folyamata.
Ráadásul, ha elképzelünk egy klasszikus írott krimit (pl. Agatha Christie), abban a tettest semmi sem „leplezi le” a végkifejlet előtt, hiszen ezt írásban nem nagyon lehet (és nem is szokás) a nélkül megoldani, hogy maga a rejtvény ne válna azonnal érdektelenné. Egy Agatha Christie regényben nincsenek lélektani realista rásegítések, éppen ez adja sajátos erejét, a titokfejtés szinte végig megmaradó izgalmát.
Feloldhatatlan tűnő ellentmondásokat szül filmen klasszikus krimit bemutatni, mivel - lélektani realizmusával - maga a filmes forma áll ellent a rejtvényfejtés tiszta, lecsupaszított helyzetekhez való racionalista alapigényével. Poirot kalandjai a Story TV 4-en nem tagadja el abbeli szándékát, hogy klasszikus értelemben vett, ámde filmes krimi legyen, azonban ezt a feladatot – minden erénye és élvezetessége ellenére – ő sem tudja megoldani.
A sorozat képességes módon mutatja be az angol arisztokrácia árnyékosabb oldalát, és hoz létre egy gésákat idéző apró léptű főhőst, amely járásmódnak idiotizmusa izgalmas ellentétben áll a figura éles elméjével. Minden pontjában közhelyes mindez, a film azonban gondolati sekélyességét valódi történettel, és hiteles lélektani helyzetelemzésekkel ellensúlyozza. Élvezetes, elmét edző munka.
Legfőbb befogadói előnye, hogy azt az érzetet kelti, mintha ezt a nézők közül szinte bárki utána tudná csinálni, aminek következtében lelkesen veszünk részt a rejtvényfejtésekben, és bizony, van, hogy előbb tudjuk a megoldást, mint ahogy a dramaturgia ezt magának Poirot-nak megengedi. És itt van a kutya elásva.A film lélektani realizmusa, kiváló színészi játékokkal, azt jelenti, hogy a Bűnös a filmben a legelső megszólalásánál „leleplezi” magát. A színész azt a feladatot kapja, hogy játsszon el egy olyan figurát, aki elkövette a bűnt, és jól hazudik, és ezek a színészek ezt meg is tudják tenni. Ez a lélektani realizmus: ha a figura hazudik, akkor a színész ezt a hazugságot játssza el. Ennek következtében – minden rejtvényfejtés nélkül – csak a kezdeti párbeszédeket hallva nagy valószínűséggel el lehet találni a tettest. Ez csak annyiban probléma, hogy ez a sorozat szándékában mégiscsak rejtvényfejtés, azaz klasszikus (racionalista) krimi, amelynek fő izgalma az, hogy csak az esetből és annak körülményeiből józan paraszti ésszel kideríthető a megoldás. A hiteles színészi alakítások ezt az örömünket jelentősen korlátozzák. Ez az öröm akkor lenne teljes, ha a tettest alakító színész azt a rendezői utasítást kapná a film eleji jelenetekre vonatkozva, hogy játssza el, hogy nem bűnös, beszéljen úgy, hogy nem ő a tettes, és majd csak a végén változzon át tettessé. Ez nyilvánvalóan hazugság lenne, lélektani értelemben teljesen hiteltelen, viszont sokkal nehezebbé, és ezáltal szórakoztatóbbá válna a rejtvény megoldásra való rátalálás folyamata.
Ráadásul, ha elképzelünk egy klasszikus írott krimit (pl. Agatha Christie), abban a tettest semmi sem „leplezi le” a végkifejlet előtt, hiszen ezt írásban nem nagyon lehet (és nem is szokás) a nélkül megoldani, hogy maga a rejtvény ne válna azonnal érdektelenné. Egy Agatha Christie regényben nincsenek lélektani realista rásegítések, éppen ez adja sajátos erejét, a titokfejtés szinte végig megmaradó izgalmát.
Feloldhatatlan tűnő ellentmondásokat szül filmen klasszikus krimit bemutatni, mivel - lélektani realizmusával - maga a filmes forma áll ellent a rejtvényfejtés tiszta, lecsupaszított helyzetekhez való racionalista alapigényével. Poirot kalandjai a Story TV 4-en nem tagadja el abbeli szándékát, hogy klasszikus értelemben vett, ámde filmes krimi legyen, azonban ezt a feladatot – minden erénye és élvezetessége ellenére – ő sem tudja megoldani.
