Beszéljük ki Kádárt!
A Hír Tv-n arról folyik a polémia, mennyire felháborító, hogy egy csepeli újság Kádár János emlékére egy szál virág elhelyezésére invitál, akit eközben a legnagyobb XX. századi magyar államférfinak nevez. Tényleg probléma, hogy kommunista (szocialista) világképükben állhatatos emberek emlékezni óhajtanak hitük egy markáns, és tagadhatatlanul nagy hatású alakjára? Ez tényleg ugyanaz, mintha a németek Hitler emlékére gyújtanának emléktüzeket kerületi szervezésben? Kádár János mint téma demagóg politikai közhelyek eredetpontja, érvmenetekben használják, minden esetben a saját nézőpontjukhoz kasztrálva a valóságot, és közben nem veszik észre, hogy dől a vér mindenünnen, elsősorban éppen szemeik fehérje csatakos.
Kádár János-e a XX. század legnagyobb magyar államférfija? Ha igen, nagy szégyenünk ez. És a válasz, bizony igen.
Kádár volt messze a legnagyobb hatású, és legtovább államvezetői poszton lévő vezetőnk, ebben az értelemben nem kérdéses az igenlés. Ráadásul, Kádár János érte el, hogy Magyarország mindig is kicsit szabadabban, és jelentősen jobb életkörülmények között élhetett, mint a többi szocialista ország. Másik oldalról viszont ennek a jólétnek súlyos államközi adóság lett a következménye, míg a szabadság ára a radikálisan gondolkodó magyar állampolgárok ellehetetlenítése, likvidálása volt. Kádár a nemzet atyja volt hosszú időn keresztül, óvó, gondoskodó gyilkos, aki egy szerencsésebb korban nem is létezhetne, de az európai, a magyar XX. század ennél nagyobb hatású magyar államférfit nem tudott kitermelni. Kádár János a XX. század legnagyobb magyar államférfija volt. Szégyen, de így van.
A jobboldal a Kádár iránti tiszteletet és érzelmeket, amelyek valójában egyszerűen a kádári kor gondtalansága iránti vágy, hitlerezéssel állítják politikai céljaik szolgálatába, amikor azzal érvelnek, hogy lám, a kommunisták már megint magyarokat ölő kommunista vezetőt akarnak. A baloldal a 3,60-as kenyérről locsog könnybe lábadt szemekkel, azt sugallva az elkötelezett szavazóiknak és a vacillálóknak, hogy lehet itt még jó világ a dolgozó embereknek, csak rájuk kell szavazni. Mindkét érvmenet gyengeelméjű és szűklátókörű.
Ha egyszer sikerülne egy valódi párbeszédet lefolytatni ez ügyben, és tisztáznánk, ki volt Kádár, mi volt Kádár, mit tanulhatunk abból, amik mi magunk voltunk, miközben Kádár az volt, ami volt, utána lehetne egy kis csendes pihenőt tartani.
Innentől kezdve okos párt PR-osok nem használhatnák a történelmi alakot, illetve a jelenséget buta emberek megvezetésére politikai céljaik eléréséhez. Innentől kezdve elgondolkodhatnánk azon, milyen embereknek lenne jó lennünk itt most, ebben a posztszocialista helyzetben a lassan szétrothadó zsidó-keresztény európai kultúra keleti végén.
Vannak dolgok, amelyeken túl kéne lépnünk egyszer s mindenkorra, ilyen a soa (holocaust), ilyen Trianon, és ilyen Kádár János, vagy más szavakkal Magyarország szocialista múltja. Túllépni nem azt jelenti, hogy nem beszélni róla, hogy nem állítani mécsest a zsidó származású magyar áldozatoknak, vagy nem tartani mérhetetlen igazságtalanságnak a trianoni döntést, miközben évente megemlékezünk róla, hanem azt, hogy a halottakat hagyni kellene pihenni. El kell fogadnunk, hogy részesei voltunk magyarok elhurcolásának, legyilkolásának, hogy soha többé nem lehetnek mieink az elcsatolt területek, és hogy majd fél évszázadon keresztül statisztáltunk egy olyan rendszernek, amely az életvitel könnyebbségéért ember- és szabadságáldozatokat követelt. Mit statisztáltunk? Mi magunk voltunk a rendszer. Hogy évről évre, napról napra, óráról órára megetették ezt a sárkányt emberhússal, és ha nem is láttuk az etetést, pontosan tudtunk róla. Ezeket a dolgokat le kell rendezni, mert amíg ezt nem tesszük meg, addig semmit nem tudhatunk tanulni belőle.
Amíg Kádár János alakjának ellentmondásosságáról folyik az adok-kapok, addig nem kell beszélni arról, amiből ez az egész helyi perpatvar kerekedett, hogy fél évszázadon keresztül éltünk szocialista diktatúrában (ha a mi diktátorunk volt is a legkevésbé keménykezű mind közül), és valljuk be, hogy minden esetleges fenntartásunk ellenére, azért csak jól eléldegéltünk, miközben történtek, amik egy diktatúrában történni szoktak.
Kádár János meghalt és nem volt jó ember. De ki faszt érdekel Kádár János?!
Kádár János-e a XX. század legnagyobb magyar államférfija? Ha igen, nagy szégyenünk ez. És a válasz, bizony igen.Kádár volt messze a legnagyobb hatású, és legtovább államvezetői poszton lévő vezetőnk, ebben az értelemben nem kérdéses az igenlés. Ráadásul, Kádár János érte el, hogy Magyarország mindig is kicsit szabadabban, és jelentősen jobb életkörülmények között élhetett, mint a többi szocialista ország. Másik oldalról viszont ennek a jólétnek súlyos államközi adóság lett a következménye, míg a szabadság ára a radikálisan gondolkodó magyar állampolgárok ellehetetlenítése, likvidálása volt. Kádár a nemzet atyja volt hosszú időn keresztül, óvó, gondoskodó gyilkos, aki egy szerencsésebb korban nem is létezhetne, de az európai, a magyar XX. század ennél nagyobb hatású magyar államférfit nem tudott kitermelni. Kádár János a XX. század legnagyobb magyar államférfija volt. Szégyen, de így van.
A jobboldal a Kádár iránti tiszteletet és érzelmeket, amelyek valójában egyszerűen a kádári kor gondtalansága iránti vágy, hitlerezéssel állítják politikai céljaik szolgálatába, amikor azzal érvelnek, hogy lám, a kommunisták már megint magyarokat ölő kommunista vezetőt akarnak. A baloldal a 3,60-as kenyérről locsog könnybe lábadt szemekkel, azt sugallva az elkötelezett szavazóiknak és a vacillálóknak, hogy lehet itt még jó világ a dolgozó embereknek, csak rájuk kell szavazni. Mindkét érvmenet gyengeelméjű és szűklátókörű.
Ha egyszer sikerülne egy valódi párbeszédet lefolytatni ez ügyben, és tisztáznánk, ki volt Kádár, mi volt Kádár, mit tanulhatunk abból, amik mi magunk voltunk, miközben Kádár az volt, ami volt, utána lehetne egy kis csendes pihenőt tartani.
Innentől kezdve okos párt PR-osok nem használhatnák a történelmi alakot, illetve a jelenséget buta emberek megvezetésére politikai céljaik eléréséhez. Innentől kezdve elgondolkodhatnánk azon, milyen embereknek lenne jó lennünk itt most, ebben a posztszocialista helyzetben a lassan szétrothadó zsidó-keresztény európai kultúra keleti végén.
Vannak dolgok, amelyeken túl kéne lépnünk egyszer s mindenkorra, ilyen a soa (holocaust), ilyen Trianon, és ilyen Kádár János, vagy más szavakkal Magyarország szocialista múltja. Túllépni nem azt jelenti, hogy nem beszélni róla, hogy nem állítani mécsest a zsidó származású magyar áldozatoknak, vagy nem tartani mérhetetlen igazságtalanságnak a trianoni döntést, miközben évente megemlékezünk róla, hanem azt, hogy a halottakat hagyni kellene pihenni. El kell fogadnunk, hogy részesei voltunk magyarok elhurcolásának, legyilkolásának, hogy soha többé nem lehetnek mieink az elcsatolt területek, és hogy majd fél évszázadon keresztül statisztáltunk egy olyan rendszernek, amely az életvitel könnyebbségéért ember- és szabadságáldozatokat követelt. Mit statisztáltunk? Mi magunk voltunk a rendszer. Hogy évről évre, napról napra, óráról órára megetették ezt a sárkányt emberhússal, és ha nem is láttuk az etetést, pontosan tudtunk róla. Ezeket a dolgokat le kell rendezni, mert amíg ezt nem tesszük meg, addig semmit nem tudhatunk tanulni belőle.
Amíg Kádár János alakjának ellentmondásosságáról folyik az adok-kapok, addig nem kell beszélni arról, amiből ez az egész helyi perpatvar kerekedett, hogy fél évszázadon keresztül éltünk szocialista diktatúrában (ha a mi diktátorunk volt is a legkevésbé keménykezű mind közül), és valljuk be, hogy minden esetleges fenntartásunk ellenére, azért csak jól eléldegéltünk, miközben történtek, amik egy diktatúrában történni szoktak.
Kádár János meghalt és nem volt jó ember. De ki faszt érdekel Kádár János?!
