Egy keresztelő kapcsán
Öcsém két gyerekének a keresztelője sem volt más, mint szokott lenni az ilyen: két fehér ruhás tündérke, sírás, mászás, befogadás, plébános, keresztelés, szentmise. Lehetett volna talán más is, de végül mégsem az lett.
Mindig furcsa élmény nem vallásos embereket látni templomban, nem tudjuk, mikor kell felállni, leülni, egymáshoz fordulni, lehatott fejjel magunkba nézni. De a legszebb pillanatok az Úrvacsora, amikor mindenki letérdel. Ilyenkor összerezzennek a csupán a keresztelőre érkezettek, hiszen mégis más felállni, mint térdre ereszkedni valami előtt, az előbbi tisztelet, az utóbbi alázat, imádat. Márpedig, mi, akik nem vagyunk szoktatva sem az alázathoz, se az imádathoz, ilyenkor egyetlen rövidke pillanatra hamissá válunk magunk előtt, a legtöbben le is térdelnek meglepetésükben, illetve zsigeri konformizmusuk hatására. Ugyan mit is keresünk mi itt, egy katolikus kistemplomban Csepel szívében?
Nem gondolom, hogy a gyermekkeresztségben keresztény lesz bárki is, ahogy én sem lettem az, mégis azt gondolom, történik valami ilyenkor. Ma az összes jelenlévő közül talán csak a két kis megkeresztelt értette meg, mi történt valójában. Cseppke és Abigél szinte végig nyugodtak voltak (egyetlen kivétel Cseppke fejre esése volt), a hitvallásnál sírva fakadtak, majd a keresztség felvétele után lecsendesedtek és békésen elaludtak. Ez történik egy keresztelésen: valaki kap egy aprócska nyugalmat, egy alapvető megnyugvást. Amikor keresztszülei magukra vállalják a velük való testi-szellemi foglalkozás feladatát, duplájára nő hirtelen azok száma, akik életében a kisgyermek a legfontosabb helyek egyikére kerül. Valakik komolyan kezdik venni őt.
Ma hallottunk egy kifejezetten intelligens, igényes tömörségében még az évszakhoz is illeszkedő prédikációt egy kívülről egyszerűségében szép, belülről ízléstelen, kicsike csepeli templomban, láttuk, amint a plébános nem egyszer a legszenvtelenebb bumburnyáksággal lökdösi ki a szertartás alatt a képet némiképpen kitakaró ministránsfiút, hallottunk egyházi énekeket, hitvallást, vagyis minden a legnagyobb rendben folyt le.
Egy dolog azonban mégiscsak történt. Amikor az ikrekért gyújtott két gyertyát odaadták az apának (öcsémnek), elfelejtettek szólni neki, hogy azt nem kell az egész szertartás alatt égve hagynia, nyugodtan elfújhatja.
Már rosszul is kezdődött ez a történet. Amikor a plébános még a kezében tartotta a két meggyújtott gyertyát, és arról beszélt, hogy ez a láng a két kisgyermek életét van hivatva jelképezni, az egyik láng látványosan kisebb volt, bármelyik pillanatban kialhatott, amit a szentatya is észrevett, ám éppen amikor ezt innentől kezdve próbálta kontrollálni, rá-ránézett, minden alkalommal, amikor lehajtotta kicsit a fejét, a szájából kiáramló levegő a kialvás szélén táncoltatta a kisebbik lángot. Rossz volt nézni.
Öcsém érzékeny, jó ember, és az utolsó mondat, amit hallott, amikor a plébános átadta a lángocskákat, arról szólt, hogy úgy vigyázza ezeket a lángokat, ahogy gyermekei életét vigyázza. Nagyon kevéssé tudtam másra nézni az egész mise alatt, mint öcsém görnyedt, nagy mamlasztestére, izzadó homlokára, ahogy a szemeit sem meri levenni a két gyertyáról, úgy áll fel, úgy térdel le, egyre inkább melege van; látom, ahogy a viasz a kezére folyik, látom közben oldalról a szemeit is, fáj neki, próbálja szálfaegyenesen tartani, hátha talán kevesebb forró viasz folyik a kezére, miközben a mellette történteket is figyeli, a közelébe kerülőktől óvja a lángocskákat. Öcsém volt talán az egyetlen, aki valamit megértett mindabból, amit a keresztény lánghasonlat mondani igyekszik nem kevés évszázada.
Sajnos, nem tartott elég ideig a szentségnek e bizarr megtapasztalása, az egyik ministráns – körülbelül háromnegyed óra múlva - szólt az öcsémnek, hogy nyugodtan elfújhatja.
És az öcsém elfújta a két lángocskát, ami a gyermekei életét jelképezi. A szentség természetesen egy pillanat alatt eloszlott, csak a kínos egymásra nézések zavara maradt.
A templomból oldalt kilépve egy nemrégen felavatott, nagyméretű, míves fakereszt állt, ahol Jézus teste helyett Nagymagyarország volt kifeszítve. Ahogy megláttam, hallottam, ahogy szétpukkan a szentség utolsó mai napra megmaradt buboréka is, csend lett és szomorúság. Erős szél kerekedett, ami kifejezetten kellemes volt ebben a nagy nyári melegben.
Mindig furcsa élmény nem vallásos embereket látni templomban, nem tudjuk, mikor kell felállni, leülni, egymáshoz fordulni, lehatott fejjel magunkba nézni. De a legszebb pillanatok az Úrvacsora, amikor mindenki letérdel. Ilyenkor összerezzennek a csupán a keresztelőre érkezettek, hiszen mégis más felállni, mint térdre ereszkedni valami előtt, az előbbi tisztelet, az utóbbi alázat, imádat. Márpedig, mi, akik nem vagyunk szoktatva sem az alázathoz, se az imádathoz, ilyenkor egyetlen rövidke pillanatra hamissá válunk magunk előtt, a legtöbben le is térdelnek meglepetésükben, illetve zsigeri konformizmusuk hatására. Ugyan mit is keresünk mi itt, egy katolikus kistemplomban Csepel szívében?
Nem gondolom, hogy a gyermekkeresztségben keresztény lesz bárki is, ahogy én sem lettem az, mégis azt gondolom, történik valami ilyenkor. Ma az összes jelenlévő közül talán csak a két kis megkeresztelt értette meg, mi történt valójában. Cseppke és Abigél szinte végig nyugodtak voltak (egyetlen kivétel Cseppke fejre esése volt), a hitvallásnál sírva fakadtak, majd a keresztség felvétele után lecsendesedtek és békésen elaludtak. Ez történik egy keresztelésen: valaki kap egy aprócska nyugalmat, egy alapvető megnyugvást. Amikor keresztszülei magukra vállalják a velük való testi-szellemi foglalkozás feladatát, duplájára nő hirtelen azok száma, akik életében a kisgyermek a legfontosabb helyek egyikére kerül. Valakik komolyan kezdik venni őt. Ma hallottunk egy kifejezetten intelligens, igényes tömörségében még az évszakhoz is illeszkedő prédikációt egy kívülről egyszerűségében szép, belülről ízléstelen, kicsike csepeli templomban, láttuk, amint a plébános nem egyszer a legszenvtelenebb bumburnyáksággal lökdösi ki a szertartás alatt a képet némiképpen kitakaró ministránsfiút, hallottunk egyházi énekeket, hitvallást, vagyis minden a legnagyobb rendben folyt le.
Egy dolog azonban mégiscsak történt. Amikor az ikrekért gyújtott két gyertyát odaadták az apának (öcsémnek), elfelejtettek szólni neki, hogy azt nem kell az egész szertartás alatt égve hagynia, nyugodtan elfújhatja.
Már rosszul is kezdődött ez a történet. Amikor a plébános még a kezében tartotta a két meggyújtott gyertyát, és arról beszélt, hogy ez a láng a két kisgyermek életét van hivatva jelképezni, az egyik láng látványosan kisebb volt, bármelyik pillanatban kialhatott, amit a szentatya is észrevett, ám éppen amikor ezt innentől kezdve próbálta kontrollálni, rá-ránézett, minden alkalommal, amikor lehajtotta kicsit a fejét, a szájából kiáramló levegő a kialvás szélén táncoltatta a kisebbik lángot. Rossz volt nézni.
Öcsém érzékeny, jó ember, és az utolsó mondat, amit hallott, amikor a plébános átadta a lángocskákat, arról szólt, hogy úgy vigyázza ezeket a lángokat, ahogy gyermekei életét vigyázza. Nagyon kevéssé tudtam másra nézni az egész mise alatt, mint öcsém görnyedt, nagy mamlasztestére, izzadó homlokára, ahogy a szemeit sem meri levenni a két gyertyáról, úgy áll fel, úgy térdel le, egyre inkább melege van; látom, ahogy a viasz a kezére folyik, látom közben oldalról a szemeit is, fáj neki, próbálja szálfaegyenesen tartani, hátha talán kevesebb forró viasz folyik a kezére, miközben a mellette történteket is figyeli, a közelébe kerülőktől óvja a lángocskákat. Öcsém volt talán az egyetlen, aki valamit megértett mindabból, amit a keresztény lánghasonlat mondani igyekszik nem kevés évszázada.
Sajnos, nem tartott elég ideig a szentségnek e bizarr megtapasztalása, az egyik ministráns – körülbelül háromnegyed óra múlva - szólt az öcsémnek, hogy nyugodtan elfújhatja.
És az öcsém elfújta a két lángocskát, ami a gyermekei életét jelképezi. A szentség természetesen egy pillanat alatt eloszlott, csak a kínos egymásra nézések zavara maradt.
A templomból oldalt kilépve egy nemrégen felavatott, nagyméretű, míves fakereszt állt, ahol Jézus teste helyett Nagymagyarország volt kifeszítve. Ahogy megláttam, hallottam, ahogy szétpukkan a szentség utolsó mai napra megmaradt buboréka is, csend lett és szomorúság. Erős szél kerekedett, ami kifejezetten kellemes volt ebben a nagy nyári melegben.
