Az orvosokról és a bizalomról
Amikor azt mondjuk, nem bízom az orvosomban, akkor általában két dologra szoktunk gondolni.
Nem bízom az orvosomban, mert úgy látom, hányaveti és érdektelen figura, aki bizonyosan sokkal komolyabban bánna saját hozzátartozóival. Alig vet rám egy pillantást, sokszor felém sem szól, megnézi a kórlapomat, mond valamit a nővérnek, és továbblép, miközben életem egyik legnehezebb szakaszát próbálom kellő méltósággal túlélni.
Nem kevésszer törtem össze magamat, egy időben szinte állandó látogatója voltam a közegészségügynek. Hallottam bizarr beszélgetéseket:
1.
- Doktor úr, ömlik a vér a lábamból.
- (miután megnézi az orvos a kötést) Ez ömlik? Legfeljebb csordogál. (és továbbmegy)
2.
- Doktor úr, nagyon fáj a műtét helye.
- Az a dolga, hogy fájjon.
Még sincs igazunk, merthogy ezt nem mindenki tudja másként csinálni. Egyszer a mellettem fekvő combnyaktöréses férfi megkért, hogy emeljem át a lábát, mert nagyon fáj és zsibbad. A combnyaktörés után még akkor is keservesen belenyilall a fájdalom a lábba, ha határozottabb szellő éri, nemhogy ha fél méterrel odébb kell emelni. Kissé undorodva hozzáértem a meleg, száraz lábához, csak arra gondoltam, hogy most honnan hová kell raknom ezt a lábat ahhoz, hogy ennek a férfinek jobb legyen a közérzete. Felemeltem, és odébb raktam. Nem érdekelt volna az sem, ha közben visong fájdalmában, és utána elájul, nekem ez az átrakás volt a feladatom. Ha nem ez lett volna, akkor hozzá sem mertem volna érni, és akkor ő vagy szenved még vagy másfél órát, amikor jönnek a nővérek, vagy becsönget egyet, és ezzel méltóságát hajítja oda a komfortosságért. Nyakas férfi volt, tudtam, hogy ezt nem vállalná be.
Nem bízom az orvosomban, mert magában az orvostudományban nem bízom. Ezt az esetek nagy részében (miként az előbbit is) valójában egyszerű félelemként, a műtéttől való szabadulás elvi cselvetésen kívül nem is igen tudom értelmezni. Valami olyasmit akar jelenteni talán, hogy annyira elüzletesedett a világ, benne az egészségügy, hogy sosem lehetek biztos abban, hogy a nekem leginkább szükséges helyett, a kórház számára leggazdaságosabb beavatkozást kapom. Ebben az esetben csak részben lenne igazunk: vannak, akik üzletelnek, vannak, akik alig.
A bizalom nem elvi dolog, sem az orvos stílusával, sem az orvostudományhoz való viszonyunkkal nincsen összefüggésben. A bizalom az, hogy amikor felír egy gyógyszert a körzeti orvosunk, akkor azt minden kétely nélkül bevesszük, vagy amikor hátat fordítunk az aneszteziológusnak, és engedjük, hogy érzéstelenítőt fecskendezzen a gerinccsatornánkba, altatót a véráramunkba. Nagyon is megbízunk orvosainkban, ha mégannyira pitiánereknek és ostobáknak tartjuk is őket néhanap. És ez rendben is van így.
Egy baráti társaságban egyszer megkérdeztek egy jó nevű belgyógyászprofesszort, hogy hol is tart az orvostudomány, mire az idős szaktekintély azt mondta: „Bármi panaszod van, én meggyógyítalak, eltüntetem a tüneteket bármikor. De hogy eközben mi történik a májadban az általam adott szerek következtében, ezt senki nem tudja megmondani. Itt tart az orvostudomány”.
Nem bízom az orvostudományban, de esetenként megbízom az orvosomban. Valószínűleg, csak jobb híján.
Nem bízom az orvosomban, mert úgy látom, hányaveti és érdektelen figura, aki bizonyosan sokkal komolyabban bánna saját hozzátartozóival. Alig vet rám egy pillantást, sokszor felém sem szól, megnézi a kórlapomat, mond valamit a nővérnek, és továbblép, miközben életem egyik legnehezebb szakaszát próbálom kellő méltósággal túlélni. Nem kevésszer törtem össze magamat, egy időben szinte állandó látogatója voltam a közegészségügynek. Hallottam bizarr beszélgetéseket:
1.
- Doktor úr, ömlik a vér a lábamból.
- (miután megnézi az orvos a kötést) Ez ömlik? Legfeljebb csordogál. (és továbbmegy)
2.
- Doktor úr, nagyon fáj a műtét helye.
- Az a dolga, hogy fájjon.
Még sincs igazunk, merthogy ezt nem mindenki tudja másként csinálni. Egyszer a mellettem fekvő combnyaktöréses férfi megkért, hogy emeljem át a lábát, mert nagyon fáj és zsibbad. A combnyaktörés után még akkor is keservesen belenyilall a fájdalom a lábba, ha határozottabb szellő éri, nemhogy ha fél méterrel odébb kell emelni. Kissé undorodva hozzáértem a meleg, száraz lábához, csak arra gondoltam, hogy most honnan hová kell raknom ezt a lábat ahhoz, hogy ennek a férfinek jobb legyen a közérzete. Felemeltem, és odébb raktam. Nem érdekelt volna az sem, ha közben visong fájdalmában, és utána elájul, nekem ez az átrakás volt a feladatom. Ha nem ez lett volna, akkor hozzá sem mertem volna érni, és akkor ő vagy szenved még vagy másfél órát, amikor jönnek a nővérek, vagy becsönget egyet, és ezzel méltóságát hajítja oda a komfortosságért. Nyakas férfi volt, tudtam, hogy ezt nem vállalná be.
Nem bízom az orvosomban, mert magában az orvostudományban nem bízom. Ezt az esetek nagy részében (miként az előbbit is) valójában egyszerű félelemként, a műtéttől való szabadulás elvi cselvetésen kívül nem is igen tudom értelmezni. Valami olyasmit akar jelenteni talán, hogy annyira elüzletesedett a világ, benne az egészségügy, hogy sosem lehetek biztos abban, hogy a nekem leginkább szükséges helyett, a kórház számára leggazdaságosabb beavatkozást kapom. Ebben az esetben csak részben lenne igazunk: vannak, akik üzletelnek, vannak, akik alig.
A bizalom nem elvi dolog, sem az orvos stílusával, sem az orvostudományhoz való viszonyunkkal nincsen összefüggésben. A bizalom az, hogy amikor felír egy gyógyszert a körzeti orvosunk, akkor azt minden kétely nélkül bevesszük, vagy amikor hátat fordítunk az aneszteziológusnak, és engedjük, hogy érzéstelenítőt fecskendezzen a gerinccsatornánkba, altatót a véráramunkba. Nagyon is megbízunk orvosainkban, ha mégannyira pitiánereknek és ostobáknak tartjuk is őket néhanap. És ez rendben is van így.
Egy baráti társaságban egyszer megkérdeztek egy jó nevű belgyógyászprofesszort, hogy hol is tart az orvostudomány, mire az idős szaktekintély azt mondta: „Bármi panaszod van, én meggyógyítalak, eltüntetem a tüneteket bármikor. De hogy eközben mi történik a májadban az általam adott szerek következtében, ezt senki nem tudja megmondani. Itt tart az orvostudomány”.
Nem bízom az orvostudományban, de esetenként megbízom az orvosomban. Valószínűleg, csak jobb híján.
