Az alternatív, független színházak végnapjairól
Egy Fideszes blogoló egyszer azt írta nekem, hogy a „vélemény betegség”, nincsenek lehetőségek, csak a helyes út van. Nincsenek alternatívák.
És lám, tényleg nincsenek. Nem csak hogy a tavalyi pénzüket nem kapták még meg az ún. független, alternatív színházi, táncszínházi társulatok, de most éppen az őrájuk eső rész felét el is kívánja vonni a kormány.
Elhivatottság tekintetében nincsen különbség egy kőszínházi és egy független társulat között, vannak lébecolók és vannak megszállottak, a törzs mindkét esetben az utóbbi felé hajlik.
Tehetség és kreativitás tekintetében az elmúlt években, évtizedekben már egyértelmű az alternatív társulatok előre törése, gondoljunk a prózai színházak kapcsán akár a Krétakörre (anno egyben és most kettészakadva), vagy Pintér Bélára és társulatára. Az is tény, hogy szinte sehonnan máshonnan nem érkeznek nemzetközi megmérettetésben is értékelhető táncszínházi munkák, mint az alternatív szcéna felől: Horváth Csaba és a Forte Társulat, Pataky Klára, Juhász Anikó és a Finita la Commedia, Ladjánszki Márta, Kovács Gerzson Péter és a Tranzdanz, Gergye Krisztián, Szabó Réka és a Tünet Együttes, stb..
És lám, tényleg nincsenek. Nem csak hogy a tavalyi pénzüket nem kapták még meg az ún. független, alternatív színházi, táncszínházi társulatok, de most éppen az őrájuk eső rész felét el is kívánja vonni a kormány.
Elhivatottság tekintetében nincsen különbség egy kőszínházi és egy független társulat között, vannak lébecolók és vannak megszállottak, a törzs mindkét esetben az utóbbi felé hajlik.
Tehetség és kreativitás tekintetében az elmúlt években, évtizedekben már egyértelmű az alternatív társulatok előre törése, gondoljunk a prózai színházak kapcsán akár a Krétakörre (anno egyben és most kettészakadva), vagy Pintér Bélára és társulatára. Az is tény, hogy szinte sehonnan máshonnan nem érkeznek nemzetközi megmérettetésben is értékelhető táncszínházi munkák, mint az alternatív szcéna felől: Horváth Csaba és a Forte Társulat, Pataky Klára, Juhász Anikó és a Finita la Commedia, Ladjánszki Márta, Kovács Gerzson Péter és a Tranzdanz, Gergye Krisztián, Szabó Réka és a Tünet Együttes, stb..
Az igazi különbség az, hogy ezeknek a társulatoknak a zöme nagyon kevés pénzből kénytelen működni.
Fontos, hogy alternatív színházi előadás alatt ne valami ködös agymenést értsünk (noha ebből is van nem kevés), hanem valóban alternatívát a kőszínházi megszólalásmód mellett. Egyik mozgatórugója ennek a szcénának éppen szegénysége: nem teheti meg, hogy díszletekkel, saját zenével, fix technikákkal hozzon létre előadásokat, leggyakrabban még saját játszóhelyeik sincsenek, ami rákényszeríti őket a valódi alkotásra, a helyzethez való igazodás, a különféle játszóhelyekkel való játékok izgalmát adják, ötletek kellenek, és vannak ötletek, amik frissen tartják a szellemet. Azonban van egy határ, amikor már nem lehet színvonalat létrehozni pusztán csak alkotói, előadói kreativitással, mivel ennie is kell a színésznek, táncosnak, laknia is kell valahol, és egyébként is nekik ez a munkájuk, és higgyétek el, nem fenékig tejfel ez a munka. A hazai független szín- és tánctársulatok már évek óta ezen a határponton tengődnek a szó szoros értelmében. Ezek az alkotók, társulatok tényleges és üdvös alternatívái a sokszor saját kiépített rendszerük automatizmusába belefásult kőszínházai előadásoknak, az előadások létrehozásán kívül workshopokat, beavató előadásokat, előadás utáni beszélgetéseket, oktatásokat is tartanak, vagyis teljesebb befogadói részvételt tesznek lehetővé. Nem csak nézők, de szinte társalkotók lehetünk, amely élményt a kőszínházak csak kiemelt pillanataiban tudják nyújtani.
A kormányzati elvonás nem gazdasági jellegű, mivel a színházaknak szánt büdzsének eleve is csak töredékét kapják a függetlenek, alternatívak. Mindenesetre ideológiai szempontból ez legalább következetesség: nincsenek alternatívák, ahogy függetlenség sem lehetséges, mert egyetlen helyes út vezet a szebb jövőhöz.
Csak azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy a legkövetkezetesebb élőlény a világon a szamár.
Fontos, hogy alternatív színházi előadás alatt ne valami ködös agymenést értsünk (noha ebből is van nem kevés), hanem valóban alternatívát a kőszínházi megszólalásmód mellett. Egyik mozgatórugója ennek a szcénának éppen szegénysége: nem teheti meg, hogy díszletekkel, saját zenével, fix technikákkal hozzon létre előadásokat, leggyakrabban még saját játszóhelyeik sincsenek, ami rákényszeríti őket a valódi alkotásra, a helyzethez való igazodás, a különféle játszóhelyekkel való játékok izgalmát adják, ötletek kellenek, és vannak ötletek, amik frissen tartják a szellemet. Azonban van egy határ, amikor már nem lehet színvonalat létrehozni pusztán csak alkotói, előadói kreativitással, mivel ennie is kell a színésznek, táncosnak, laknia is kell valahol, és egyébként is nekik ez a munkájuk, és higgyétek el, nem fenékig tejfel ez a munka. A hazai független szín- és tánctársulatok már évek óta ezen a határponton tengődnek a szó szoros értelmében. Ezek az alkotók, társulatok tényleges és üdvös alternatívái a sokszor saját kiépített rendszerük automatizmusába belefásult kőszínházai előadásoknak, az előadások létrehozásán kívül workshopokat, beavató előadásokat, előadás utáni beszélgetéseket, oktatásokat is tartanak, vagyis teljesebb befogadói részvételt tesznek lehetővé. Nem csak nézők, de szinte társalkotók lehetünk, amely élményt a kőszínházak csak kiemelt pillanataiban tudják nyújtani. A kormányzati elvonás nem gazdasági jellegű, mivel a színházaknak szánt büdzsének eleve is csak töredékét kapják a függetlenek, alternatívak. Mindenesetre ideológiai szempontból ez legalább következetesség: nincsenek alternatívák, ahogy függetlenség sem lehetséges, mert egyetlen helyes út vezet a szebb jövőhöz.
Csak azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy a legkövetkezetesebb élőlény a világon a szamár.
