Nem érdekel egy nő története, ahogy egy férfié sem, talán, mert az érdekel, ami és ahol történetté válik, és aki történetté teszi, vagyis éppen az, amit a történet maga már eltakar. Nem tudom. A sorsokkal ugyanígy.
Akárhogy is, a Krétakör Produkció Made in China című darabja – a VOLT fesztiválos, július eleji munkabemutató után immár készen – második alkalommal sem tetszett, de második alkalommal is szerettem. Noha most másképp.

A Kino (volt Szindbád Mozi) régi-új előterében békeidőbeli sörasztalok, diszkó gömb, fehér falak, műanyag hangulatú, seszínű borítások, kínai lampionok és halogénes spotlámpák íztelen halmaza közé emelt kisszínpad kushad.
Az így létrejövő vizuális érdektelenség élményét egyrészt aláhúzza a csendes hangfekvésben indított elbeszélés visszafogottsága, míg a másik oldalról a színpadra érkező előadók arany-piros-feketéje, és a Sztojanov Georgi által komponált zene disszonanciából épülő artisztikumának izgalmassága ellenpontozza. Láng Annamária rendezése több szempontból is az össze nem illők összeillesztésére tett kísérlet.
Az elbeszélés tényszerű dokumentum volta ellenére van a szövegnek egy – rossz értelemben vett – megcsináltsága: nem hétköznapi beszédnek, hanem egy ügyes, de tálentum nélküli íróember munkájának érződik. Az érzelemmentes alaphangon elmesélt hangsúlyos történetrészek, a félmondatos utalások mögé rejtett, el nem mondott történetek egy jól-rosszul működő irodalmi manír készlet jellegzetes stíluselemei: valahol Merimee Carmen-je és a Fókusz Plusz szárazon kicsattintott, drámainak szánt felvezető mondatai között, de az előbbitől azért távolabb. Az alkotók ebből a hozzávetőleges minőségből kiindulva próbálnak meg létrehozni művészi értéket. Nagyon nehéz néven nevezni azt a megszólalási módot, azt a színházi nyelvjárást, ahol ez maradéktalanul sikerül is nekik. Merthogy sikerül.

A tér semmissége, a történetmeséléssel szembeni izgalmatlanság unalma, lassan – de nem sokára – a zene, a felütésszerű előadótéri események és Láng Annamária színpadi jelenlétének hatására valami furcsa metamorfózison keresztül önértékké válnak. Az elbeszélés mondatokra nyílik, a mondatok hangokká, ami a zene hangjaival már nem annyira egy másik történetté, hanem inkább valamiféle rezignált együttlétté alakulnak. (Nevezzük kortárs operának, zenés kamaradrámának, vagy kamarazenés drámának, vagy bárminek, azt, ahogy a zene az előadás alkotórészévé válik – hol kiemel, hol elrejt, hol elemel: stilizál – voltaképpen egy nagyon egyszerű dolog. Egyszerű, akár egy beszélgetés, hiszen ott is csak szavakat kell mondani egymásnak.) Hallgatom és nézem őket, és már nem érdekel, mit mond, csak azt látom némiképpen meglepetten, hogy Láng Annamária végre nem kedves, se nem bájos, hanem szinte csúnya. Igen, csúnya. És két társa a színpadon szintén. Ahogy a bárpultnál üldögélők is, ahogy én szintúgy. A legkevésbé tolakodó módon, minden izgalomtól és dramaturgiai ökölcsapástól mentesen, az alkotók mégiscsak elérték, hogy negyvenegynéhányunknak – a látás és látszódás színházi alapszituációján túl is – közünk lett egymáshoz. Van, hogy az előadók mindannyian kimennek a játéktérből, ki az utcára, és magunkra hagynak… vagy egymásra. És meglepve tapasztalom, hogy jó így: ha nem jönnének vissza az is jó lenne, és amikor visszajönnek, az is jó.
A július eleji munkabemutatóhoz képest a darab a színészi játék alapállásában változott legjellemzőbben. A zenei hangsúlyokon túl, az akkori előadás erejét Láng Annamária arisztokratikusan visszafogott, érzelemmentes játékának és az elmondott élettörténet drámai fordulatinak ellentmondása adta, ami a szöveg minőségének említett megkérdőjelezhetősége miatt inkább csak néhány kiemelt pillanatot, és egy, az egész előadáson átnyúló formai egységességet eredményezett. A mai előadásban az akkori távolságtartó arisztokratizmus lebomlott a cukorkaosztás, az egyes nézőkhöz szólás apró gesztusaiban, a rikító ruházatok köznapi idiotizmusában, a kinézések elemeltségének keresetlenre hangolásával. Másrészt, Láng Annamária játékának és jelenlétének belső ívei, színpadi története ellensúlyozni tudta a szöveg önmagával szembeni, modoroskodó távolságtartását. Mindezek eredőjeként a Made in China ma történet tudott lenni azok számára, akik történetre vágytak, és együttlétté azoknak, akik együttlétre.

Van valami – kortárs színházban egyre ritkábban megtapasztalható – komolyság ebben a darabban. Komolyan veszi magát – minden patetikusság nélkül. Mindez önmagában még nem érték, de szórványossága miatt mindenképpen élmény. Ez az apró kiszólások minimáliróniájával megbájolt komolyság a darab vége felé, egy kínai fogamzásgátló magyar nyelvre fordított használati utasításának nevetségességén nyeklik egy tagadhatatlant. A vendégszöveg komikuma harsány és ellenállhatatlan, nem tudok nem nevetni, miközben pontosan érzem, hogy ez a nevetés néhány hosszabbra nyúlt pillanat alatt miként szórja szét mindazt, amit egy óra alatt egybegyűjtögettünk.
Nem valamiféle dramaturgiai kiskátéra, sem nem a humorral szembeni rezisztencia üdvös voltára utalok, hanem egy idegen elemre az előadásban, ami sokkal többet vesz el, mint amit adni képes.

A darab utolsó mondata: “Azért mondom el Neked, mert Te úgysem érted.”. Sopronban azzal gyötört meg, hogy leleplezett, ma az igazságtalanságának és az igazságának ellentmondásával. Egy kínai üzletasszony képzeletbeli és valós történetével közöttünk mások számára érdektelen történetek hordozóiként ülünk együtt más, számunkra érdektelen történetek hordozóival úgy, hogy tudjuk, és ők is tudják, és mi azt is tudjuk, hogy ők tudják. És persze ők szintén, épp ahogy mi. Ülünk és nézzük egymást, vagy nem is nézzük. Szeretünk itt lenni. Bizonyára lehetne ennél több is, de most ez is elég.


Krétakör Produkció: Made in China (2008. október 2.)