2010. aug 17.

Múlt és jelen - 50 éves a Pécsi Balett

írta: Sólyom Bátor
Múlt és jelen - 50 éves a Pécsi Balett

 

A múlt megértésének, megismerhetőségének lehetősége még olyan – sokszor dokumentálható tapasztalati tényekre is alapozó – diszciplina esetén is aggályos, amilyen a történelem, nemhogy egy olyan – az esztétikát és a közízlést egyaránt érintő – nagyon nehezen tetten érhető valami esetén, mint amilyen egy nem kortárs műalkotás megértése, megítélése. Ez az írás nem szól az 1961-es előadásról, mivel a szerző azt nem látta, és mert 2010. van.
 Amikor a Pécsi Balett fennállásának 50 évfordulójára a szervezők a Múlt és jelen címet kidolgozták, még nem is sejthették, mennyire találó lesz ez az elnevezés. Két koreográfiával készültek, az egyik Eck Imre 1961-es Az iszonyat balladája című munkájának a koreográfus által 1985-ben felújított változata a társulat mai táncosainak előadásában, a másik a szerb Leo Mujic Change back című új darabja. Az első a múlt a második a jelen. És tényleg az.

Nem szeretnék igazságtalan lenni az 1961-es koreográfiával, sem annak alkotóival szemben, az akkori kritikák tanúsága szerint rendkívüli darabot hoztak létre akkor, azonban azóta eltelt 50 esztendő, és úgy tűnik, Az iszonyat balladája nem működik a felújított változatában. Talán azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy a múltat nem lehet megmutatni a jelenben, talán a felújítás volt sikertelen, talán mindkettő.
Eck Imre koreográfiája egy, kis híján pontosan érthető történet egy fiatal lányról, és annak három náci katona kínzójáról. Történetvezetése olyan mértékben konkrét, és ezzel összefüggésben a táncosok mozgása, gesztusai (elsősorban a három német katona esetén) helyenként oly mértékben sztereotipek, sablonosak, elhasználtak, hogy ez nem csupán egyes részeknek, de végezetül az egész előadásnak kölcsönöz egyfajta varietélátványosság jelleget, amelyet a koreográfia könnyen emészthetősége és érzéki értelemben vett felzaklató jellege még tovább erősít. Szokolay Sándor zenéje – egyértelmű mívessége ellenére - szintén nem tud az érzékiségen túli, intellektuális izgalmat okozni, mivel a színpadi történéseket legfeljebb kiemeli, felvezeti, követi, de az érzékletessé, hatásossá tételen kívül semmiféle viszonyba nem kerül vele, így szerepe pusztán illusztratív marad.
Sosem tudni pontosan, mikor és mi változott, de ma már nem lehet jó érzéssel alkalmazni kortárs színpadon azt a dramaturgiai húzást, hogy mindig akkor lép be valaki, amikor valami történni kezd, ahogy ezt a brazil szappanoperákban láthatjuk nap mint nap, és nem lehet pantomimszerű lejeleléssel, komolyan előadni egy késelős jelenetet úgy, hogy akit látványosan hasba szúrnak, az tovább harcol sértetlen, majd a jobb embert leszúrja a rosszabb, de még mielőtt a lányt is megölné, a jobb utolsó erejével hátba szúrja, majd mindketten meghalnak, és ekkor lép be a harmadik katona, egy nő. Ahogy egy modern balett sem viseli jól, ha egy katona katonaságát indulóütemmel és menetelő léptekkel érzéktik meg, vagy amikor egy színtéri figura meggyötrése sem nem tánc, sem nem gyötrő, vagy amikor a férfi vállán átvetett test elernyedtségét a táncosnő ernyedtre feszüléssel próbálja helyettesíteni. A koreográfia az erotikához is elég zavarosan nyúl, olyan elemek, mint a kínzóeszköz fallikus alakja, a fehér ruhás lány fehér alsóneműjének gyakori elővillantása, az egyik német férfival való kapcsolata, vagy éppen a végén a széttárt lábakkal, a lánnyal szembehelyezkedő német katonanő akár egybe is futhatnának valamiféle erotikus olvasat lehetőségébe, de ehhez sokkal avatottabb kontaktképességekre volna szüksége az egyébként vélhetően kifejezetten magas szinten képzett, kiváló alapadottságú táncelőadóknak. Így viszont nem marad más, mint valami furcsa, tisztázatlan viszony a rab és rabtartói között, amely ebben az esetben nem egy, a befogadói aktivitást jó irányba változtató eldöntetlenséget hoz létre, hanem inkább zavart és befogadói értetlenséget okoz. Ez a zavar a lányt játszó előadót (Domoszlai Edit) megoldhatatlan feladat elé állítja, mozgásának képzettsége, esztétikuma itt most nem elegendő, a dramaturgia hiátusát - mintha nem lenne eldöntve, hogy mik a fiatal lány mozgatórugói ebben a cselekvéssorban - egymaga nem pótolhatja. Egyszerűen fogalmazva, nem érthető, hogy mit miért csinál, noha talán túlzottan is világos, hogy vele mit miért csinálnak.
Az előadás végén a lány az utolsó ütemekre kitörő, majd elcsendesedő zenében karjait az égre emeli a bitó előtt, miközben már csak ő van megvilágítva kissé összekoszolt fehér ruhájában, kis szünet, és a fények lassan kialszanak.
Eck Imre felújított Az iszonyat balladája című munkája egyáltalán nem élvezhetetlen darab, csupán idejétmúlt. Önmagában képes a címben (Múlt és jelen) vállaltakat, vagyis az idő és a tapasztalatszerzés természetéből következő nehézségeket, ellentmondásokat szemléltetni.

Végezetül nem megkerülhető annak a kérdésnek a felvetése, miért van az, hogy ez a táncdarab 50 (25) év múltán múzeumi tárgy már, míg egyéb műalkotások (festmények, szobrok, filmek, könyvek, versek, épületek, stb.) akár évszázadok után is képesek működni, hatni.

 

Szólj hozzá

kultúra színház tánc idő múlt balett enciklopédia