Mestermunka – Meztelenek egymásba csavarodása
Jó évnek ígérkezik az idei. Nem egész két hónap alatt több erős táncelőadás született, mint az egész tavalyi esztendőben összesen.
Cuhorka Emese és Molnár Csaba például már a második premierrel jelentkezett egy hónapon belül. Az első, a Pandóra szelencéje valóban mestermunka, aminek a Nemzeti Táncszínházban bemutatott Mestermunka voltaképpen afféle kisöccse. Mivel a két próba- és alkotási folyamat részben egybecsúszott, így néhány ponton áthallatszik egymásba a két előadás, sőt, bizonyos elemeket az alkotó-előadók át is emelnek. Olyan, mintha a Pandóra egyik szegmensét bontanák ki, ráérősen és meglehetősen érzékletesen.
Cuhorka Emese (fotók: Mészáros Csaba)
Nem kell sok eszköz, hogy a jelmezekről ne is beszéljünk (jelmez és kellékek: Vass Csenge). A Budapest Kortárstánc Főiskolán végzettekre általában jellemző a személyesség és hogy a semmiből indulnak ki. Ebben az esetben a semmiből két teljes értékű darab született.
Az Imre Zoltán Program (IZP) arra hivatott, hogy a pályájuk elején álló alkotók számára megmutatkozási lehetőséget teremtsen. A cél tisztességes, azonban nem sok teljes értékű előadás született a programon belül: inkább fázisbemutatókat láthattunk. A Mestermunka ezzel szemben egészestés darab. Tény, hogy Cuhorka Emese és Molnár Csaba nem éppen pályakezdők, de erre az IZP sem szokott túl nagy hangsúlyt fektetni. Az is tény, hogy éppen Cuhorkáék korosztálya számára különféle európai uniós pályázatok adnak lehetőséget a munkára, ha nem is bőven. A középkorú kortárstánc alkotók viszont kezdenek kipörögni a szakmából, ami egy másik írás témája lehetne.
Cuhorka Emese és Molnár Csaba attól igazán izgalmasak a számunkra, hogy jól mutatják meg az egymáshoz való közeledésre való alkalmatlanságunkat: egy atlétikusan férfias nő és egy graciőz férfi, akik között semmiféle kémia nincsen. Legfeljebb felfalni képesek egymást, találkozni semmiképpen. Antropológia értelemben mutatkozunk érzelmileg és érzékileg impotensnek. Érdekes látni ezt a generációt, akiknek nem kell a tőlünk kapott világ, amivel lassan mi sem nagyon tudunk mit kezdeni.