Örkény István özvegye, Radnóti Zsuzsa alapította a díjat, hogy a múlttal és a jelennel való szembenézésre ösztönző alkotásokat díjazzák.

Ennek a kritériumnak maximálisan megfelel Závada Pál és a Mohácsi testvérek Egy piaci nap, valamint Kelemen Kristóf Megfigyelők című darabja.

Első alkalommal adták át az elismeréseket a Rózsavölgyi Szalonban. A Kortárs Magyar Dráma-díjról kuratórium dönt, amelynek elnöke Radnóti Zsuzsa. A kuratórium további tagjai: Lőkös Ildikó dramaturg, Csizmadia Tibor rendező, Németh Gábor író és Nánay István színikritikus.

Radnóti Zsuzsa és a díjazottak (fotó: Várady Nikolett)

Grecsó Krisztián laudációja az Egy piaci napról:

Muszáj

Závada Pál és a Mohácsi testvérek darabjának, az Egy piaci napnak a tükrébe gyötrelmes belenézni. Mert azt látni ott, hogy a világnak ezen felén, a reménytelen Kelet-Európában (azért se Közép, nincs olyan, hogy „közép”) sose lesz jobb. Itt nincs bűnbánat, engesztelődés vagy megbocsátás – és bár a darab mást sem provokál, a néző az előadás közben másra sem vágyik, mint elengedni a gyűlöletet, és kilépni a bosszú-körből – az Egy piaci nap kijózanítóan lemondóan, és csontig hatoló őszinteséggel szembesít vele: megbékélés nem itt lesz soha. Ez a darab analitikus, hidegvérű józansággal, mégis érzékeny őszinteséggel beszél a bennünk lakó kegyetlen és vérszomjas ösztönlényről, a gyilkos indulatokról, a kapzsiságról, és arról, milyen könnyű elveszteni ingatag emberségünk. A szöveg egyik erőssége éppen ez a kettősség: egyszerre hoz leleteket a lélek mélyéről, és használja a lélektan hideg módszereit a párhuzamok, az önfarkába harapó történetek ciklikusságának és véget-nem-érésének bemutatására.

Mintha lehetne egyszerre csönd és zaj a színpadon: és nem véletlenül emlegetem a szerzőtárssá lett rendezők önértelmezése (ön-rendezése) esetén a hangok végleteit, hiszen a fülünkbe csenghet az előadás után: mifelénk vagy gyilkos üvöltés van, „peng az üllő”, vagy a gyász némasága ül az agyakban.   

De másfelől is lehet közelíteni. Az Egy piaci nap mint kortárs leltár, drámai textus (és néhol a végletekig, az elviselhetetlenségig provokatív gesztus)  azért ilyen kíméletlenül lemondó, mert ő maga – igen, a darab, mint entitás –, mégis képtelen egészen elengedni a változtatni (nevelni?) akarás utolsó (?)  lehetőségeit. Paradox módon, önön léte igazolja ezt, különben mi értelme lenne az átlagembert, a kisembert, a hétköznapok szorongó figuráját azzal szembesíteni, hogy démoni kegyetlenség lakik a szívében, hogy bármire képes. Ha nem azért, mert a pőre ábrázolás, a kendőzetlen beszéd provokatív matematikája mégis egy olyan egyenletet állít fel a végén, amelyben a nehezen megfejthető ismeretlen maga a remény. Ha ez a haza tényleg megváltoztathatatlan lenne, nem lenne érdemes így: a végletekig lecsupaszítva, kegyetlen tisztasággal beszélni hozzá.

Grecsó Krisztián

A szkepszis persze még ez után is munkál, mondhatnám, gazdátlanul ténfereg, gyanakszik, érdemes-e fájdalmat okozni magunknak azzal, hogy szembesülünk vele, a darab karakterei mi magunk vagyunk. Nem a szüleink, nem a szomszédaink, nem tőlünk távol élő emberek, nem a történelem elszeparálható zsákutcája ez, hanem az örökös zsákutcája. Rá akarunk-e erre jönni, hogy aztán felébredjünk a mátrixban, és gondolkodjunk magunkról. Meg akarjuk-e érteni magunkat, és legalább az önismeret elemi szintjéig megtisztulni? Abban már nem is reménykedve, hogy megszabadulhatunk öröklődő sérelmeinktől, hogy aztán ne a múlt hibáit akarjuk igazolni, azzal, hogy képtelenek vagyunk tudomást venni róla, mint létezőről, a jelenünk gyökereiről, hogy aztán önigazolásként követhessük el ugyanazokat a vétkeket újra és újra.

A darab legcsípősebb fűszere tehát az örök jelen idő, az időtlenség, a mozdulatlanság, a folytonos ma. Az, hogy ezek az emberek mi vagyunk, ez velünk történt, és nem távolíthatjuk el magunktól a textust, eltartott kézzel, miszerint: „ez akár velünk is történhetett volna”.

Ebben a dermesztő mozdulatlanságban, ahol minden ugyanaz, csak a kulissza változik, próbálunk mi túlélni, félrecsúszott nyakkendők, megtört és elaljasult igazságérzetek, bosszúvágyak és kíméletlen önigazolások között. És az idézőjelbe tett, reflektálatlan, megtagadott múlt pedig folyamatosan ott rohad a mélyben, és az az igazán ördögi benne, hogy hazug pillanatainkban mégis képesek vagyunk azt hinni, megszabadultunk tőle.

A gyónás majdnem a legszebb beszédaktus, a bocsánat és megbocsátás után jön mindjárt. Az Egy piaci nap azt mutatja meg, hogy ez az aktus vagy egészében megtörténik, vagy a legjobb szándékú emberek, nők, barátok is odavesznek benne. A darab talán legmegrázóbb felismerése, amikor a néző megérti, hogy ez a két igaz nő, akik ugyan mindig megsérülnek és meg is sértik egymást, folyton hibáznak, mégis vágyják a tisztaságot, igazából miért és miről beszélgetnek a borzalmak árnyékában.

Mácsai Pál laudációja Kelemen Kristóf darabjáról

Hogy ők maguk lettek a borzalom.

Hogy egy kis kovász az egész kenyeret…, ahogy az Írás mondja. 

Az előadás közben, ahogy illett, magamra és a hazámra, a szűkebb hazámra gondoltam. Az én szülőfalumban, ugyanebben a jelen időben, magukat igazságosztónak tekintett, nyilas csapatok járták az utcákat. Az egyik akciójuk az volt, hogy egy tömeg élén kirángatták az iskolaigazgatót a saját udvarára. És feltették. Ahány rossz válasz, annyi pofon. Ott álltak Bihari tanár úr volt tanítványai bosszúra éhesen, és a tanár úr jól tudta, hogy csak néhányszor kellene rosszat felelnie, és az akciót megszégyenülten egy-két pofonnal talán megúszhatná. De képtelen volt rá. Az életét, a pedagógiáját, az elveit nem adhatta oda. Minden kérdésre megfelelt. Kis híján agyonverték érte. Amikor hazautazom, és elhajtok a háza előtt, látom magam előtt, ahogy áll a tömeg előtt, egyenes derékkal, és tudja, hogy neki muszáj jól felelnie.

Ezt tudja ez a dermesztő, felrázó, kegyetlen és gyönyörű darab, az Egy piaci nap. Hogy reménytelen, de muszáj.

Kapcsolódó cikkek

A deszkavízió beszámolója