Az első nap a színjátszók bravúrjáról és a dramaturgok hiányáról szólt a tatabányai fesztiválon, illetve kiderült, milyen az, amikor nagyon hiányzik a dramaturg, és amikor ugyanez nem zavaró. A második arról, milyen, amikor valaki pontosan gondol valamit, és azt a színészek is tökéletesen megoldják.

Ötödik éves lett a tatabányai monodráma és stúdiószínházi előadások fesztiválja Tatabányán. Az idei fesztiválprogramba közel 70 határontúli, vidéki és független előadásból 10 került bele.

Ozsvár Róbert újvidéki végzős színészhallgató vizsgadarabja jó felütése volt az előadássorozatnak. Ha már dramaturgiáról beszéltünk, Büchner be nem fejezett és össze nem állított darabja, a három szövegvariációban fennmaradt Woyzeck nagyon is alkalmas arra, hogy egy alkotó valamit gondolva állítsa színpadra, mivel a szöveghalom sokféle olvasatot elbír. Ozsvár Róbert nem dramaturg, színészként pedig szabad kezet és némi visszajelzést kapott ehhez a munkához. Az előadás utáni beszélgetésen elmondta, elsősorban színészként akarta magát nehéz feladatok elé állítani, és különösebb üzenetet nem akart belefogalmazni.

A színészi feladatok közül a legnehezebbnek a karakterből karakterbe való ugrálásokat nevezte, amelyeket szépen meg is oldott, érzésem szerint felesleges volt őt fényváltásokkal megtámogatni, olyan élesek voltak az általa életre keltett figurák, hogy rásegítés nélkül is működtek volna. Ezek az alakok inkább jelenségek voltak, mint valódi figurák.

Ami azonnal megfogott az előadásban, az a mozgásokkal való játék, amiben Magyarországon szokatlan módon jártasnak mutatkozott a fiatal színész. A tiszta artikulációról nem is szólva, amit a nyakán hullahoppozva is tökéletesen hoz. A színműs szegényszínházi előadásokhoz hasonlóan néhány műanyag hullahopp karikával és némi csepegő, málnaszínű művérrel játszik a szövegen kívül. Ebből az előadásból vélhetően nem áll össze a Woyzeck története, és a jelenetek egymás után pakolása is néhol véletlenszerűnek tűnik, mindez nem vesz el az előadás sajátértékéből. Tehetséges fiú, jó volt látni őt.

Az esti előadást - A lány, aki hozott lélekből dolgozik – már korábban, a Szkénében is láttam. Háy János novelláját ő maga írta színpadra. Amíg a Woyzeck egy jó színésszel sok mindent elbír, Háy darabja nem ilyen: akármennyire is sűrű, minimum a harmadát i kellett volna húzni. Mert ilyen hosszan unalmas a közepe, legalábbis ebben a beszédszínházi kiszerelésben mindenképpen.

Egy nagy zöld rét kellős közepén áll három szék, ezekben ülnek és csak a legritkább esetben mozdulnak meg a játszók. Egy nyomozás zajlik, a fiatal és az érzelmek tisztaságában élő felügyelő (Kovács Krisztián) a cinizmusig racionális, becsődölt pszichológust (Mucsi Zoltán) kérdezi egy nőről (Moldvai Kiss Andrea), aki hozzá járt kezelésre. Villognak ez érvek és ellenérvek arról, hogy valóban minden kapcsolat üzlet, amiben ha mindkét félnek jó, akkor minden rendben van, és hogy éppen akkor maradunk valakivel, ha gyűlöljük őt, hiszen ha szeretnénk, örömmel engednénk el azzal, aki nálunk potensebb, és a kedvesünket jobban ki tudja elégíteni.

A novella, ahogy a cím is jelzi, a nőről szól, a darab viszont inkább a pszichológusról, ami nem is lenne baj, azonban ebből az előadásból nem derül ki, hogy mit kellene kezdenünk egy olyan előadással, ami azt a pszichoanalitikus közhelyet példázza, hogy éppen azokat vesszük át a szüleinktől, amit a legkevésbé sem akartunk. Mert a szüleink határoznak meg minket. A darab az egész mögé szeretne nézni, hiszen ezeket ki is mondja, de a konyhapszichológiai sablonok felülírják az értékeinket vesztett világ létélményét. Túl hosszúak a pszichológus szövegrészei, a nő története, hiába remekel Moldvai Kiss Andrea – háttérbe szorul, és nem kapunk helyette semmit sem.

Kovács Krisztián is kiválóan hozza a feszült idegrendszerű nyomozót, Mucsi Zoltán pedig meg tudja azt csinálni, ami Ozsvár Róbertnek még nem ment: egyetlen finom gesztussal át tud lényegülni egy másik figurává (több férfiszerepet is játszik), de olyanná, amelyik azonnal meg is áll a lábán. Az előadást azonban ők sem tudják megmenteni: ezt a szöveget erősen meg kellett volna húzni, és Szabó Máténak meg kellett volna rendeznie.

A második nap az eddigi fesztivál legjobb előadásával kezdődött, Markó-Valentyik  Anna monodrámája Polcz Alaine írásaiból minden érzelgősség nélkül érint meg minket. Az Alaine – Ideje a meghalásnak előadása attól érdekes, hogy egy súlyos életről és a meghalásról egy fiatal nő mesél. Ebben szerves játszótársa egy öregasszony báb, amely Polcz Alaint mintázza, és amit fel tud aggatni magára, majd le is tud tenni, ha kell.

Nem tudni, mennyit segített rendezőként és koreográfusként Ladányi Andrea, az azonban látszik, hogy mozgásokban izgalmas a kettős lény tánca és mozdulatai, és dinamikákban tökéletes az előadás. A színésznő nem játssza le a bábot, megbújik mögötte, és a báb él. Nagyon ritkán nézek a színésznőre, a bábot nézem, akinek hol pajkosan, hol fájdalmasan csillan meg a szeme, máskor fakó és halott a tekintete. Mégis Anna van ott mindkét lény mögött, érződik, hogy személyes kérdéseket boncolgat az előadással, és számunkra is személyessé tudja azt tenni.

Markó- Valenytyik Anna, a győri Vaskakas színésznője nem csupán hibátlanul játszik, beszél és bábozik, de néhány Karády Katalint idéző dalban azt is megmutatja, hogy remek énekes. Szép estét szerzett azoknak, akik látták.

A játék vége tipikus angolszász családdráma: három generáció összegyűlik valami miatt, és néhány óra alatt kiborul a családi szennyes tartó. Rusznyák Gábor pszichorealistán mutatja be a családtagokat, és a kecskeméti színészek grammra pontos figurákat hoznak létre. A tökéletesek közül is kirí Csombor Teréz Daisy-je a maga intenzív elmebajával és Sírkó László, aki néma szereplőként üli végig a két felvonást a színpad közepén úgy, hogy pontosan együtt él a játékkal: se nem sok, se nem kevés. A fiatalok közül pedig Danyi Judit Margaret-je sikerül leheletfinomra: egyetlen pillanat alatt változik át kedves feleségből a gyermektelensége és karriervágya öszeegyeztethetetlensége miatt metsző hidegségbe.

Az előadás utáni beszélgetésen nem volt jó hallani, hogy ez, vagyis a 16. előadás egyben darabtemetés is volt: ennyiszer tudott menni Kecskeméten, az egyik kisteremben. Rusznyák Gábor itt is meg tudta azt csinálni, hogy a színészek metronóm pontossággal adják és veszik a labdákat: az előadás utolsó, nagyjelenetében, ahol mindenki színen van, az előtérben zajló szöveges jelenettel párhuzamosan egy némajelenet az egész előadás legszebb pillanatait hozza el. A darab nem különösebben meglepő, mindent lehet előre tudni, és az egész attól a bizonyos pszichoanalitikus gondolkodástól szaglik, ám mivel itt volt rendező és két dramaturg is, az előadás mégsem csupán ezt a közhelyet illusztrálja. A zárójelenetben az egészből való kilépés költői képzete keretezi a történteket.

A fesztivál beágyazottságát mi sem mutatja jobban, mint hogy az előadások utáni beszélgetéseken szinte az összes néző ott marad. Értően szólnak hozzá és kérdeznek: Tatabányán sikerült kinevelni egy nyitott, színházra éhes látogatóréteget.

Török Ákos