Az első nap könnyedebb előadásai után ma előbújtak a nagyvadak is.

A cseh Barbora Látalová & col. Állatok farsangja című előadása beavatószínház kisiskolások számára. Beavató táncelőadás alatt ne egy gyerekeknek bemutatott produkciót képzeljünk el, hanem egy közös mozgásos játékot. És arra se gondoljunk, hogy különféle állatokat utánoznak a fiatalok, voltaképpen azon a ponton áll meg az előadás, ahol az állatok megjelennek. Amiket megidéznek közösen: a levegő, a föld, a víz és a … kő.

A kő mint őselem némi magyarázatot kívánhat, hiszen a klasszikus antik négyes szerint a negyedik elem a tűz. Cseh Dávid dramaturg és tolmács adott egy lehetséges indokot a tűz hiányára: az amúgy is könnyen lendületbe jövő, majd nehezen leálló gyerekek számára a tűz mozgásai lehetséges, hogy túl intenzívek lettek volna ahhoz, hogy kordában és ritmusban lehessen tartani 20-25 fiatalt.

Érdekes élmény, hogy a nyelv nem akadály egy olyan játékban, ahol egyértelműek a lehetőségek. A másik már kevésbé jóízű: kicsit ijesztő volt, mennyire könnyen irányíthatóak ezek a gyerekek egy ilyen helyzetben. A jól felépített struktúra és érzékeny irányítás mellett ebben a csordaszellemből is van valamennyi.

Egy olyan alternatívát mutattak meg a csehek, amit Magyarországon is érdemes lenne komolyabban venni: a színházra való rászoktatásnak sokkal egyszerűbb és hatékonyabb módja a részvétel, mint a szövegelés. Nálunk ebben a Káva Műhely és a Közép-Európai Táncszínház közös táncszínházi nevelési előadásai jutottak legmesszebb: első körben a középiskolásokat kínálták meg kortárstánccal, majd általános iskolások számára mutattak meg egy történetet a külföldre szakadt idős és az autentikusságot kiemelő néptánc koreográfus és az itthon dolgozó fiatal néptánc alkotó vitájáról. De ők is csak a felső tagozatosokig merészkedtek el.

A Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetése lassan egy éve változott: Kun Attila helyére Feledi János érkezett azzal a kitűzött céllal és felé támasztott elvárással, hogy a társulat tagjait kortárs nyelven fogalmazó koreográfusokkal kínálja meg. Ehhez nem nagyon lehetne jobbat kívánni, mint az egyik legnépszerűbb koreográfust, aki iskolát teremtett: a szlovák Anton Lucky dolgozott együtt a fiatal táncosokkal megerősített társulattal.

A Speciel Society egy korkép egymással érdemben kapcsolódni nem tudó véglényekről. A mozgásokkal, pantomim jellegű játékokkal és grimaszokkal teli előadás legalább annyira színház, mint tánc. Lendületes és erős. Mégis van az egészben valamiféle ujjgyakorlat jelleg.

Nem a táncosok részéről az, hiszen ők nyárra még házi feladatot is kaptak a próbafolyamat előtt: fizikailag fel kellett magukat tornázniuk, mivel Lucky koreográfiái próbára teszik a fizikumot. A koreográfusnak viszont nem volt sok ideje magára a próbára, így jött össze a körülbelül félórás produkció, ami valóban éles kép a korunkról, azonban inkább gegeket szór, mint kezdene valamit a saját felvetésével. A jó hír, hogy Anton Lucky ismét együtt fog dolgozni velük, ezúttal egy egészestés darabot hozva létre.

A nap legerősebb előadása a finn Alpo Aaltokoski Ali & Alpo című „duója” volt. Mivel előzetesen nem olvastam el a szinopszist, semmit nem tudtam az előadás létrejöttéről, így nem ugyanazt jelentette számomra, mint azoknak, akik ismerték a körülményeket: egy arab fiúval dolgozott együtt a finn alkotó, aki arab zenéket játszott (volna) benne, ám a finn hatóságok kitoloncolták az országból, így csupán felvételről, vetített partnerként van jelen a produkcióban. Ezek után az előadás egy finn férfi mélységes csalódottsága és frusztráltsága, miután azzal szembesült, hogy az általa eddig szabadnak gondolt hazája a migráció és az idegenség kezelésében nem sokkal jobb például nálunk.

Ezen információ nélkül az előadás egy magányos emberről és az egymástól távol álló kultúrák közötti kapcsolódási lehetőségekről szólt. Az Ali & Alpo olyan előadás, aminek ha látjuk az első egy percét, utána nem nagyon fog meglepetés érni minket. Azonban két meglepetés itt mégis ért minket, elsőként, amikor a kortalan és jellegtelen figuráról egy idő után kiderül, hogy egy idősebb férfi, a másik, amikor a vége előtt nem sokkal a mozgó alak megáll velünk szembe és nem csinál semmit sem, majd lassan kihátrál a vetített gitáros mögött. A kettő között is minden egyes mozdulatnak jelentése és jelentősége van, ám az arab zenére elindított mozgások és maga a zene egy idő után elereszt minket: az előadás 10 perccel rövidebben több lehetne.

A közönségtalálkozón azt is megélhettük, milyen a sortolmácsolás, amikor a postásjátékhoz hasonlóan, a magyar kérdést valaki angolra fordítja, az angolt egy másik valaki finnre, és erre válaszol a táncos alkotó, majd ugyanez visszafelé. Az is kiderült, hogy Alpo Aaltokoski nem politikai színházat csinál, nem a politikai bornírtság akar beszélni, hanem kultúrákról és kulturálatlanságokról.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Nők és egyéb látványosságok – A Horizont fesztivál 1. napja Miskolcon
Négy nap, hat ország, tíz táncelőadás