Miért megy el egy sikeres primadonna az El Caminóra? A kecskeméti színésznő, aki nem „csupán” primadonna, elmesélte.

A kecskeméti Katona József Színház színésznője nem biztos, hogy jónéven veszi, ha primadonnának nevezik, miközben sorra játssza el az operett irodalom nagy primadonnaszerepeit Kecskeméten. Emellett azonban, ahogy ezt hét évvel ezelőtt az igazgató, Cseke Péter megígérte neki, drámai szerepeket is játszik.

Fotók: Dobó Enikő

Más lettél az El Camino után?

Az El Camino nem csak annyi, hogy végigcsinálod,és hurrá új ember lettem, hanem később napi szinten nyúlsz vissza ehhez az emlékhez, élményhez, ami időről-időre kihúz a szarból. Egy életen át fogok ebből kamatozni. Azért nehéz erről beszélni, mert ez az egyik legszemélyesebb ügyem.

Nem önmagukkal rendben lévő emberek szoktak az El Caminóra menni?

Vannak Olyanok is.

De te nem olyan vagy?

Nem (nevet). Mindig is jobban szerettem magamban lenni, ami elsőre nehezen jön össze egy exhibicionista hivatással. Például szívesebben nyaralok egyedül, ha módomban áll. Szerettem volna a mélyére nézni, hogy mégis mit is takar ez az állandó „magányra-vágyom” életérzés.

Az egyedüllétre való igényed útközben sem csillapodott?

Az út során egyre könnyebben beszélgettem másokkal, nyitottabbá váltam. Az út felénél megismerkedtem egy olasz katonával, aki Afganisztánban és Irakban, a legkeményebb helyeken szolgál félévig, majd félévet „pihen”. Csak egy napot sétáltunk együtt, ami első hallásra kevésnek tűnhet, de egy életre a szívembe zártam. Az ő történeteit hallgatva sok dolog átértékelődött bennem.  Hálás vagyok, hogy a  hivatásom a színészet, ami egyben a legnagyobb szenvedélyem is. 

Mennyire voltál felkészült?

Direkte a Caminóra csak minimálisan készültem. Rozé, a kiskutyám három éve minden nap megsétáltat, gondoskodik a kondíciómról. Vele egyszer-kétszer elmentem túrázni,ahova elkísért egy nagyon kedves barátom is, aki velem egyidőben járta meg a Caminót. Érdekesség, hogy az úton egyetlenegyszer találkoztunk, pont amikor üzentem neki, hogy ő merre tart éppen, kiderült, hogy egy városban szálltunk meg, Navarrában, így fél órával később a helyi templomban találkoztunk, majd 15 percben kibeszéltük az addigi caminós tapasztalatainkat, utána mennünk kellett a szálláshelyünkre, mert szinte minden albergueben, vagy önkormányzatos, illetve egyházi szálláson 22-kor takarodó van.  Ezenkívül akkoriban még rendszeresen jártam férfi bokszedzésre is. Várom a nyarat, hogy újra intenzíven látogathassam az edzőtermet.

Mennyi időt szántál rá?

Egy bő hónapot. Az volt a célom, hogy Santiago de Compostela után láthassam az óceánt is. Három napot töltöttem a part mentén különböző városokban, mint például Muxía, vagy Finisterre, majd egy nap Santiago de Compostela, s végül Barcelona. Ott már le is betegedtem, mintha minden porcikám tiltakozott volna a hazajövetel ellen. Utóbbi városba nagyon szeretnék mihamarabb visszamenni.

Honnan indultál?

Franciaországból, Saint-Jean-Pied-de-Portból indultam és a Pireneusokon át értem első nap Spanyolországba. Ez a Camino France.

Mennyiket mentél naponta?

Első nap huszonöt kilométert terveztem, de a második már negyvenhárom kilométer lett, mert nem találtam szállást. Aztán még aznap délután összecsíptek a hangyák a nyakam körül, ugyanis egy random vécézés közben a földön pihentetett táskámon könnyűszerrel utat törtek maguknak a kis rovarok. Éjjel magas lázra ébredtem, de ezt már szerencsére nem éreztem a harmadik napon.

Tudom jól, hogy sok embernek nagyon alacsony a tűrőképessége, és többen gondolhatják rólam első blikkre, hogy nekem sem túl magas.(nevet) Ezen az úton arról szereztem tanúbizonyságot, hogy a jég hátán is boldogan megélek. Engem fizikailag kevésbé lehet kibillenteni, annál inkább érzelmileg (nevet)!

(Közben fényképeket nézek felsebzett lábakról, elképesztő tájakról és egy nőről, akinek ezer arca van, de ezeken a fotókon látszik az is, aki a primadonna mögött van.)

Akárhogyan is, ez egy keresztény zarándokút. Neked volt vallási jellegű élményed az úton?

Agésben volt szerencsém megismerni az első magyart, aki az utamba akadt. Ő egy diakónus férfi, akinek feltehettem az addigra már egyre szaporodó kérdéseimet Istennel kapcsolatban. Órákig beszélgettünk, végül árkon-bokron átmászva kiértünk a falu határában egy hatalmas mezőre, ahonnan megnéztük a naplementét. Sok bölcsességet adott át nekem, sajnálatos módon ő viszont a lábát ért fájdalmak következtében Astorgánál befejezte a Caminót.

Általában negyven napra tervezik, ami Jézus sivatagi útját és a magzat negyven hetes fejlődését is jelzi?

Nekem nem volt annyi időm.

Sosem féltél?

Csak az utolsó hajnalban még Santiago de Compostela határában az erdőben, ahol a vadaktól való félelmemmel kellett szembenéznem, holott tudom, hogy nem jelentenek veszélyt..mégsem örültem volna a sötétben egy vaddisznócsordának. A hirtelen felszínre törő félelmem hasonló élménynek könyveltem el , mint a barcelonai lebetegedésem: a szervezetem minden erejével tiltakozott a hazajövetel ellen. Az út során minden nap el tudtam mondani, hogy soha ennyire nem voltam még boldog. Minden fájdalommal és nehézséggel együttvéve.

A napi rutinom körülbelül így nézett ki: 06:00-kor felkeltem, megreggeliztem, majd útnak indultam. Feljött a Nap, felmelegített, hallgattam a természet zenéjét. Egy nap többnyire háromszor álltam meg pihenni. Ebből délelőtt és délután rövidebb időkre, mert az elindulás mindig a legfájdalmasabb, de ebédre mindig hagytam magamnak 30-45 percet. Zenét is hallgattam, sokat beszéltem magamban, énekeltem, volt, hogy egy hétig telefonböjtöt tartottam, a közösségi oldalakat egyébként is hanyagoltam az egy hónap alatt, volt, hogy egész nap teljes némaságban voltam. S mindeközben szüntelen cikáztak a gondolatok a fejemben.

A Spanyolországban töltött hónap volt számomra a leghasznosabb „Énidő”, mert végre lehetőségem nyílt a régóta hurcolt kérdéseim, érzéseim, cselekedeteim fiókjában rendet tenni. A Camino nem oldja meg az életedet, de elindít az úton magad felé, hogy megértsd a saját mechanizmusodat, s ezáltal a környezetedet, emberi kapcsolataidat is. „Come to meet yourself!”Nem szeretnék Paulo Coelho-s kliséket durrogtatni, de tényleg olyan egyszerű lehetne minden, ha a minket érő negatív hatásokra szeretettel, megértő szándékkal, elfogdással válaszolnánk.

 Hány nap alatt mentél végig?

Huszonhét nap alatt gyalogoltam le. Eredetileg huszonnyolc napra terveztem a 800 km-t, de közben módosítottam  27-re, mert 27 évesen vágtam neki az útnak,és mulatságosnak tartottam, hogy 1 évem 1 napnak felel meg a caminón. Egyfajta újjászületési, felnőttéválási folyamatot akart ez szimbolizálni. De ez csak egy személyes szentimentalista hülyeség. Az útnak nem ez a lényege, érdemes 40 napot rászánni.

Nem is voltak mélypontok?

Dehogynem! Fizikailag, pszichésen egyaránt. Volt, amikor annyira fájt a lábam, hogy nem csak ordítottam a Mezeta közepén, 36 fok melegben, a zokogáson is már rég túl voltam, hanem négykézláb nyüszítettem. Mondjuk két hétig egy könnycseppet nem hullajtottam. Utána volt mit bepótolnom.:) A 4.napon például fel kellett rúgnom egy otthonról hozott hülye elvemet, miszerint a túrabot egy felesleges eszköz. Beláttam, hogy bot nélkül nem fogom tudni legyalogolni a maradék 720 km-t, megbántam ezt a kijelentésemet és még aznap este Estella városában kaptam egy mogyorófabotot ajándékba. Csodálatos embereket sodort elém a Camino. Hogy mire van szükségünk az úthoz? Egy  túracipőre, egy hátizsákra, egy botra és jó nagy adag hitre. Ezt a minimalista életmódot próbálom az életemben is kialakítani.

Alig várom, hogy mehessek a következő utamra, ami vagy a Portugál Camino lesz, vagy a Kék Túra … vagy a Mount Everest ... ki tudja?

Török Ákos