A veszprémi teátrum Esőemberének sikere a szerethetően emberi történeten és a korrekt színészi játékokon túl, elsősorban a dramaturgi munka eredménye.

Kevesen lehetnek, akik ne ismernék a filmet Dustin Hoffmannal és Tom Cruise-zal, ami több mint harminc esztendővel ezelőtt négy Oscar-díjat hozott az alkotóknak. Ez kifejezetten előnyös, hogy minél többen legyenek kíváncsiak Anger Zsolt rendezésére, ám egyben magasra emeli a mércét a mindenkori színpadra állítás számára. Óhatatlanul is összehasonlítjuk az eredetit és az átiratot, amiből az utóbbinak szinte lehetetlen jól kijönnie. Dustin Hoffman igazi színészóriás, és ebben a filmben a fiatal Tom Cruise is remekel. A filmes beállítások és közelik lehetővé teszik számukra, hogy finom eszközökkel formálják meg a különös testvérpár történetét. A nagyszínpad ilyen finomságokra nem ad lehetőséget, muszáj kicsit túltolni a figurákat, ami óhatatlanul is valószerűtlenné teszi a karaktereket. A veszprémi Petőfi Színház előadása is a mese irányába nagyítja a színpadi alakokat, ám ez – ha nem is mindig tesz jót neki – mégsem erodálja a végeredményt.

Szalay Bence és Oberfrank Pál (fotók forrása: Veszprémi Petőfi Színház)

Az ügyeskedő Charlie-t apja gyakorlatilag kihagyja a végrendeletéből: egy régi autón, ami miatt a fiatal fiú egykor elhagyta apját, és a rózsabokrokon túl minden mást egy „meg nem nevezett” személy örököl. Charlie nem hagyja ezt annyiban, így jut el egy elmeklinikára, ahol találkozik egy fura figurával, akiről kiderül, hogy a testvérbátyja, az örökös. Ebből a helyzetből, ami eleinte nem más, mint kísérlet az örökség felének megszerzésére, indul kettejük egymáshoz való közeledése, ami sem jogilag, sem gyakorlatilag nem egyszerű, mivel a báty gyámság alatt áll, lévén súlyosan autista. A közösen töltött idő és a teljes gazdasági csőd nem csupán a két testvér kapcsolatát teszi próbára, de Charlie és kolléganője szexuális viszonyát is kapcsolattá edzi. Ez tehát egy törzsökös amerikai romantikus sztori, amely azonban nem a megszokott, szirupos happy enddel, hanem egy nyitott mondattal ér véget. Anger Zsolt rendezése ehhez képest egy kicsit érzelmesebben végződik, mégsem érezzük, hogy jól bevált érzelmi alapsémákkal ríkatnának meg minket. Kifejezetten jólesik a veszprémi előadás. Ha szórakoztatás, akkor annak ilyennek kellene lennie máshol is.

Nem tudom, hogyan néz ki a produkció a saját helyszínén, a Városmajor színpadja jól láthatóan lötyög az előadáson: a fehér díszletfalra oldalról is rá lehet látni, amitől úgy néz ki, mintha egy díszletfalat látnánk. Hogy mindez mégsem zavaró, annak köszönhető, hogy az előadás tud minderről (vagyis vélhetően ez Veszprémben is így van): szórványos szöveges játékok és kiszólások jelzik, hogy ez egy színházi előadás mesterséges terekkel. A fal színtelenségével együtt jól működik, forgószínpad nélkül teszi lehetővé, hogy több helyszínként játszhasson (díszlettervező: Erdős Júlia Luca), a világítástechnika pedig helyekké teszi a teret, és esetenként árnyjátékokkal meg is nyitja azt. Mindehhez kifejezetten jó zenei betétek társulnak.

Halas Adelaida

Az Esőember elsősorban a színészi játékokon áll vagy bukik. Anger Zsolt engedi játszani a színészeket, és ez általában javára válik az előadásnak. Mindkét főszerep hálás, és ezt Szalay Bence Charlie-ként jól tudja, éppen csak annyira nyomja meg a karaktert, hogy a tizedik soron túl is hasson. Oberfrank Pál Raymondja magyarosabb, mint a filmbeli: inkább hajaz egy félroma hajléktalanra, mint egy jómódú autistára, amivel ismét csak közelebb kerül hozzánk a figura, még ha nehezebb is megszeretni. Egy dologban lehetett volna erősebb kezű a rendezés: nem kellett volna engedni, hogy Oberfrank Pál ebből a hálás szerepből ziccerszerepet akarjon csinálni: a kevesebb ebben az esetben több lenne. Ez a Raymond ugyanis gyakran inkább tűnik imbecilnek, mint autistának, ráadásul - és ez a szövegíró sara – kontrapoénokat is kap, ami egy autista esetén elképzelhetetlen. A többiek egytől egyig pontosan és tisztán játszanak a kisebb-nagyobb szerepekben.

A legnagyobb dicséret a dramaturgot illeti (akit nem nevez néven a színlap, de információim szerint Anger Zsolt gondozta a szöveget). A két és félórás filmből olyan másfél órás előadást faragott, amelynek a végén azt érezzük, jó volna, ha még nem érne véget. Az összevonások és hozzáírt szövegek is jól működnek, így lesz teljes szerep az elmeklinika igazgatójáé, ami eredetileg néhány mondat, és így kaphat méltó feladatot Szilágyi Tibor, aki ezt a többiekhez hasonlóan jól és pontosan oldja meg. 

Szilágyi Tibor

Lehet méltatlankodni, hogy egy színházigazgató miért választ magának majd minden évben egy-egy fő főszerepet (Ármány és szerelem, My Fair Lady, vagy legutóbb ilyen volt a Holt költők társasága John Keating-je is), ám ha ilyen az eredmény, akkor nem érdemes. Én is a méltatlankodók között voltam, de ez az előadás kifejezetten kíváncsivá tett a Tom Schulman filmforgatókönyvéből készült előadásra is.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Ki megy és ki marad? – Több színház vezetésére írtak ki pályázatot nyáron