Már csak azért is, mert megtalált vele három olyan színészt, mint Schneider Zoltán, Elek Ferenc és Sztarenki Dóra, valamint Sztarenki Pált rendezőként, aki „békén hagyta” őket.

Már maga a Semmit sem bánok cím is borongós hangulatot idéz bárzongorával, ahol nem annyira a gondolatok, hanem az érzelmek kavarognak, miközben emberhalál is esik. Aki olvasta vagy a Radnóti színpadán látta a szerző 10 című darabját, észrevehette, hogy a korábban történelemszemléletünk kritikusaként feltűnt székely szerző időközben tágított a horizontján, és általános emberi történeteket keres, ráadásul némi ponyvaízzel. A 10 ugyanis legalább annyira krimi, mint embersorsokon keresztüli magunkba nézés. Ezzel csak arra célzok, hogy Székely Csabának affinitása és képessége is van populáris formákhoz, hatásokhoz. A dráma, a tragédia és a feloldó humor libikókájának kiváló értője, ez korábbi munkáiból is kiderülhetett, ezen most sem változtatott. A 10-ből ismert krimiszerűséget most ráadásként beleoltotta egy melodramatikusan érzelmes történetbe. A 10 hidegen dermesztő, a Semmit sem bánok meleg és könnyfakasztó. Lassan és szépen felépített katarzist, érzéki örömet okoz. Arra pedig nagyon nagy szükségünk van ezekben az örömtelen időkben.

Schneider Zoltán és Sztarenki Dóra (fotók: Gordon Eszter)

Azonban bármennyire is megáll a saját lábán Székely Csaba szövege, több rendező neve is felötlik bennem, akik biztosan szirupossá vagy viccessé súlytalanítanák. Sztarenki Pál rendező keze nem látszik az előadáson, és ez azt jelenti, hogy nagyon is ott van a végeredményben, még ha két olyan kiváló színésszel is dolgozott együtt, mint Schneider Zoltán és Elek Ferenc.

A történet szerint az egykori szekuritátés vallatótiszt mára egy még jó erőben lévő, de már elhízott, szívbeteg és magányos alkoholista. Schneider Zoltánt rendre elkerülik a nyakkendős-intellektuális szerepek, a színész szinte kínálja magát egy lepusztultságtól szagló, böhömnagy testlelkű ember megformálására. Dominikje egyszerre szerethető és szánalmas. Akkor is az marad, amikor korábbi életéről kerülnek elő rettenetes történetek. Nem visel el senkit, de minden történésre azonnal válaszol, életre kel tőlük. Nem piást játszik, hanem egyfajta mámoros lendülettel és érzékenységgel harsogja és suttogja végig az előadást. Előttünk pár lépésre alakul át egy önmagának hazudó emberből előbb bűnössé, majd ki tudja, mivé.

Egykori beosztottja érkezik hozzá, aki mára a román titkosszolgálat egyik vezetője. Még nem tudni mit akar, de sejthető, hogy ez nem lesz valódi választás. Elek Ferenc pedig utánozhatatlan, talán egyedül Kállóy Molnár Péter tud olyan mélyen esendő, szürke alakokat formálni, mint ő. Itt azonban nem ilyen egyszerű a feladat, mivel a kezdetekben beszari egykori beosztottból lassan elő kell, bújjon a hatalom ereje. Ezt a feladatot ebben az intim méretben is pontosan oldja meg a budapesti Katona színművésze.

Elek Ferenc

Ennek a férfitörténetnek ők ketten a lényeges szereplői. Két nagyon erős színész, akikhez, mint a műfaj (ld. például: Leon a profi) ezt igényli, kellett egy naiva. Sztarenki Dóra (és az őt támogató rendezés) egy olyan, elsőre színtelennek tűnő alakot tett a férfiak mellé, aki éppen monotonitása és következetessége miatt nem tűnik el közöttük. Illetve Sztarenki Dóra mostanra képessé vált „egyhangú” figuráknak is három dimenziót adni.

Én szeretek sírni egy-egy színházi előadáson, de ehhez szükséges, hogy ne érezzem magamat manipulálva grammra kimért hatásmechanizmusok által. Ebben a darabban nem kell, és nem is lehet otthon hagyni az értelmet, ám az érzelmek is megkapják a maguk betevőjét. Olyan fordulatos, krimiszerű melodráma ez, ami sokkal inkább dráma, mint azt megszoktuk. Lehetőséget ad elgondolkodni múltunk elhallgatott titkairól, bűnről és megváltásról. Ha a nagyszínházaknak (a szórakoztatóipariaktól a művészszínházakig) cseppnyi érzékük van, ez sikerdarab lesz az elkövetkező években bárhol, ahol két hasonló kaliberű férfiszínészt ki tudnak állítani.

Török Ákos