2019. nov 22.

Haláltánc avagy Mesél a nyíregyházi erdő

írta: Török Ákos 11,27
Haláltánc avagy Mesél a nyíregyházi erdő

Mindig groteszk, amikor saját halálunkat nézzük elevenen.  

A Móricz Zsigmond Színház különös épület: egyszerre impozáns és méreteinél fogva bensőséges. Illik az előtte elterülő Bessenyei tér parkszerű letisztultságához. Az is érdekes, hogy a kulturális újságírói szakma és a helyiek mennyire másképpen látják a közelmúlt színházi történéseit. Míg a teátrum Verebes István igazgatósága alatt (1993-1998) kezdte elveszteni az országos újságírói szakma maradék érdeklődését is, a nyíregyháziak mindmáig ezt a zömében puszta szórakoztatással operáló időszakot tartják a színház aranykorának. Tasnádi Csaba vezetése alatt (1999-2015) a mélyebb tartalmak nagyobb hangsúlyt kaptak, ám az intézmény újságírószakmai megítélése nem sokkal javult, ahogy Schlanger András rövid irányítása idején sem. 2016 óta Kirják Róbert igazgatja a teátrumot, aki elsősorban gazdasági szakember, főigazgatóként korábban Göttinger Pál felelt a repertoárért, most Horváth Illés teszi ugyanezt művészeti vezetőként.

mesel_a_becsi_erdo_20191025_17_of_1.jpgJózsa Bettina, Illyés Ákos és Horváth László Attila az előadásban (fotók: Juhász Éva)

Lecsengeni látszik a polémia, hogy egy színházat művészember vagy gazdasági szakember igazgasson. A közgazdász szemlélet megfelelő szakemberrel a teátrumok gazdálkodásának tesz jót, ám kérdés, nem írja-e felül a gazdaságosság az előadások színvonalát. Ha értő művészember vezeti a színházat, az a repertoár értékességét növeli, ám fennáll a veszély, hogy a napi működés szintjén felesleges százezrek és milliók folynak el a semmibe. Ilyenre-olyanra is vannak pozitív és negatív példák is. A repertoárt ismerve és három előadást megnézve nekem úgy tűnik, hogy Nyíregyháza a jobb példák közül való. Nem mondom, hogy nem furcsállottam, amikor egy kivetítőt láttam a színpadon az előadás előtt, amin a színház támogatóinak hirdetéseit és frissebb bemutatókhoz készült kisfilmeket vetítettek. De miért is ne? A támogatók által kapott pénzek beépülnek a költségvetésbe, így közvetve a színvonal emelését szolgálhatják, az előadásokhoz készült videók pedig kifejezetten frappánsok, figyelemfelkeltőek.

A vidéki színházak legtöbbjének – vélhetően már csak az épületek neoklasszicizmusa miatt is – határozottan polgári jellege van: öltönyös férfiak, elegáns nők, drága italok és harapnivalók, kulturált beszélgetések, társalkodás. A Móricz Zsigmond Színház épülete és közönsége is ilyen, így Ödön von Horváth darabja Fehér Balázs Benő rendezésében óhatatlanul is sajátos akusztikával szólal meg itt. Az 1930-as években született dráma ugyanis az európai humanista értékrend és a polgári társadalom lezüllésének lenyomata. Számunkra azért is lehet izgalmas, mert egy olyan korból származik, amikor Bécset és Budapestet még egy lapon lehetett emlegetni. Amikor még nálunk is volt erős és független polgárság. Igaz, hogy ez a polgárság a maga értékrendjével itt is éppen hanyatlóban volt, csak itt – szemben Ausztriával – mostanra ki is múlt. Mindig groteszk, amikor saját halálunkat nézzük elevenen.  

mesel_a_becsi_erdo_20191025_43_of_1.jpg

Fehér Balázs Benő színészként végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, néhány esztendeje vált ismert és elismert rendezővé. Dolgozott az Átriumban, a budapesti Katonában, Orlai Tiborral, a Radnóti Színházban, a Tháliában, jelenleg pedig Budaörsön rendez Koldusoperát. Nyíregyházán sem ez az első munkája, tavaly Feydeau-t állított színpadra, ami afféle biztonságos próbálkozásnak tűnik a teátrumtól, lévén bohózat, Fehér Balázs Benő eddigi egyetlen vígjátéka. Úgy tűnik, az előadás sikere merészebbé tette a színház vezetését, így születhetett meg a Mesél a bécsi erdő, ami nem a humor hálásabb, hanem a társadalomkritika jóval karcosabb eszközével él. Kérdés, mennyire karcol meg minket.

A lecsúszástól félő, ügyeskedő középosztály nyárspolgárainak haláltánca különös történet: dolgos, dologtalan, svihák és léhűtő, nagyarc és náci egyaránt emberi szereplő. Nincsenek közöttük rosszak, egymást kereső halálkeringőjük éppen ettől olyan szomorú. Fehér Balázs Benő ezt a képet képeslapszerűen elrajzolja, amitől ez a szomorúság teret ad a rácsodálkozásra, az pedig a gondolkodás melegágya. Hogy van az, hogy jó emberek így tönkre-, pontosabban a semmibe mennek?! Nem ezt tanították nekünk az óvodában.

A képeslapszerűség egyik oka Zöldy Z. Gergely bárányfelhős, kék díszlete és neonfeliratai, amelyek nem csupán érzékletes atmoszférát szolgáltatnak, de egyszerű eszközökkel, mégis látványos módon szűkítik-tágítják a játék terét. Szakos Kriszta jelmezei is elevenebb színűek a megszokottnál, mintha éppen a patyolatból hozták volna ki azokat, összeállításaikban jól illeszkednek az őket viselő karakterekhez. Csupán az öltözetek alapján is jól belőhetőek ezek a figurák. A kis és nagytotálok, mozgalmasságok és lelassulások tűpontos megkomponáltsága jószemű koreográfust sejtetnek. A Molnár G. Nóra által kidolgozott mozgások hol a teret majdnem szétvetve betöltik a darab világát, máskor tablószerű állóképekké lassulnak.

mesel_a_becsi_erdo_20191025_1_of_1.jpgSzabó Márta és Szalay Bence

Az elrajzolás másik eszköze a mesterségesen (műhaj, arcfesték) megöregített színészek, akik már látványra is groteszkek, és játsszanak bármekkora átéléssel, érezhető rajtuk az álarc. Ilyen Pregitzer Fruzsina Nagymamája, aki nyomasztó jelenésként, zömmel néma szereplőként grasszál a történetben, és Illyés Ákos, aki nyugalmazott Lovaskapitányként egy tisztességben elgyávult, mégis tartással rendelkező alakot formál.

Ha van vígopera, miért ne lehetne búsoperett – Fehér Balázs Benő rendezése ugyanis voltaképpen az, de már Ödön von Horváth drámájában benne van ennek a lehetősége. A szubrettszerep Valéria, aki trafikosként viszonylag jól él, de képtelen kapcsolat nélkül létezni, így mindig talál magának férfit, aki vagy lumpen vagy elhivatottan készül felnőtt fasiszta korára, de egyként csóró. Széles Zita egy dögösen rafinált, érzékenységét harsányság mögé rejtő figurát alkot belőle, akinek az elevensége éppen annyival több a valószerűnél, hogy beleilljen abba a bizonyos képeslapba. Noha Horváth László Attila Varázskirályként nem táncol, minden másban ráillik a „táncoskomikus” szerep. Szerethetően ostoba és érzelmes figurát alkot, annak komikumát és drámáját is megmutatva. Mellettük izgalmasan eleven, tragikomikus bagázst alkotnak a többiek, szinte kivétel nélkül pontos alakításokkal. Az előadás „primadonnája” Marianne, akit Józsa Bettina alakít vendégművészként, a drámaibb vonal egyik aktoraként. Játéka finom, helyenként megejtő – az előadás egyik legerősebb alakítása. Méltó párja lepöccintős „bonvivánként” Szalay Bence, aki szintén vendégként szerepel az előadásban. Alfrédje egy ideig szerethető, majd egy idő után egyszerre csodálkozunk rá az általa játszott figura komiszságára és korábbi szimpátiánkra. Az előadásnak két drámai szereplője van, Józsa Bettina Marianne-ja mellett az Anya alakja, akit Szabó Márta viszonylag kevés szövege mellett is emlékezetesen elevenít meg.

mesel_a_becsi_erdo_20191025_29_of_1.jpgSzalay Bence és Józsa Bettina

Valami módon jó volna rálátnunk arra a korra, aminek a terheit mindmáig hordozzuk, a korra, amikor a világ egyik vezető hatalmaként szép lassan elszállt belőlünk az emberség. Vagy gonosz erők igáztak le minket?! Akárhogyan is, Európa hátulütői lettünk. Vagy mi vagyunk a példa Európa számára?! Éppen azért lenne jó szembenézni hazánk történelmi bűneivel, mert e nélkül marad a kreált ellenségekkel való folyamatos hadakozás, a máshonnan származók, a cigányok, a zsidók, a bolsevikok, a libsik és a fültisztitópálcikakészítőkkel szembeni gyűlölködés.

Nem tudom, mennyire jött át nekünk, hogy a darab és az előadás is hasonlóan „felvilágosító” céllal született, de a forma jól működött. Annyira volt elrajzolva minden, amennyire ennyi esztendő múlva egy kor a képzeletünkben is egyre messzebb kerül a valóságtól. Még messze nem szürreális, ám egyre inkább meseszerű – és ez a mese rólunk szól.

Török Ákos

Szólj hozzá

kritika színház Fehér Balázs Benő Móricz Zsigmond Színház