Jakutföld cirkuszművészeinek egy dologban bizonyosan ott a helye a Guinness Bookban: ők a legészakibb cirkusz a világon. 

Jakutföld Gyémánt Cirkuszának Hófödte Álom – Ősi cirkuszi mese című előadása valóban álomszerű, és nem is elsősorban az általuk előadott mese vagy az ázsiai északföld egzotikuma miatt. A nagy Orosz Medve észak-keleti részén található szibériai formáció előadásában ugyanis a jakutok orosz és ukrán cirkuszcsoportokkal együtt lépnek fel, ráadásul tudásukat Kínában csiszolták „gyémánttá”. Ilyesmire is csak a művészet képes egy olyan helyzetben, ahol Oroszország időnként háborúba elegyedik autonómiára vágyó saját kisebbségeivel (ld. csecsenek), hadilábon áll Ukrajnával, és Kínával való viszonyát a kölcsönös bizalmatlanság jellemzi.

Jakut artisták a kínai rúdon (fotók forrása: Fővárosi Nagycirkusz)

Jakutföldön kilenc hónapon át tart az éjszaka, amit háromhónapnyi nappal követ, ami azzal együtt szinte elképzelhetetlen számunkra, hogy ez több skandináv ország északi részén is hasonlóan áll. A színlap szerint a jakut nép híven őrzi középkori sámánisztikus gyökereit, és ebből ered most látható történetük is, amelynek köntösébe burkolták cirkuszi számaikat. Nem tudhatom, mi módon őrzik, és tartják elevenen a jakutok ősi vallásukat, de ha magunkra fordítjuk ugyanezt, vajon a dobszóra hátrafelé nyilazó hagyományőrzőink vagy a kereskedelmi csatornákon emelt díjasan hívható különféle „sámánjaink” jelenthetik-e azt, hogy mi magyarok is „híven őrizzük középkori sámánisztikus gyökereinket”? Minden esetre hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy az ázsiai népek, főként a kevésbé globalizált területeken nálunk elevenebb kapcsolatban állnak ősi hagyományaikkal. Vélhetően igazunk is van ebben.  

A színlapok gyakran csúsznak el a túlsrófolás és/vagy a túlegyszerűsítés felé. Az már ritkább, hogy maga a cím vezeti félre a nézőt. Hófödte Álom – Ősi cirkuszi mese a címe a Fővárosi Nagycirkuszban december végéig vendégszereplő produkciónak. Biztosan nem tudhatom, de nagy tétben mernék fogadni, hogy ennek a mesének az eredeti formája nem a cirkusz, ami pedig biztos, nem is a cirkuszról szól. Ez grammatikai kérdésnek tűnik, de ha valaki úgy megy el megnézni, hogy itt most valamiféle ősi cirkuszba tekinthet bele, nagyot fog csalódni.  

Orosz egyensúlyozó labdazsonglőr

A színlap tanúsága szerint: „a mitikus mesék középpontjában a mindenség közepén lévő Világfa áll, amely három részre – Felső-világ, Középső-világ, Alsó-világ – tagozódik. A Középső- világban élő emberek rendszeresen kapcsolatba kerülnek a másik két világ szellemeivel és istenségeivel, akik különböző alakot öltenek. Az ártó szellemek sok gondot okoznak a halandóknak, de az emberiség bátor hősei végül győzedelmeskednek a sötétség lényei fölött”. Ez tényszerűen nem igaz, helyette az Idő Királya kormányzása mellett annak gyermekei (a hónapok) hoznak beteljesülést a Fehér Sámán és a Fekete Sámán gyermekeinek beteljesületlennek tűnő szerelme számára. Erre az sem magyarázat, hogy a szöveg a jakut cirkusztól ered, hiszen valaki csak megnézte itthonról is a produkciót, vagy ha nem, az első bemutatkozás után észre kellett volna venni.

A titok nyitja valószínűleg az, hogy a produkció eredeti formájában valóban erről szólt, amit vagy időközben alakítottak át, vagy a turné helyszíneinek adottságaihoz igazították. Mindez persze semmit nem vesz el az előadásból, csupán félretájékoztat.

Orosz kutyaszám 

Ami az ősiséget illeti, a ténylegesen látott történet alapja régebbinek tűnik, mint a színlapon olvasható, azzal együtt is, hogy alapvetően egy Rómeó és Júlia történet, amibe egy kis Gyűrűk ura és egy dal a Jégvarázs című zenés meserajzfilmből is bele van csempészve. A világ hármas tagolása ugyanis a keresztény világképre hajaz, amellyel Ázsia népei a középkori térítő szerzetesek révén kerültek kapcsolatba, hasonlóan a „sötétség lényeivel” való hadakozáshoz, ami perzsa eredetű, és Platónon és/vagy Szókratészen keresztül vált keresztény alapvetéssé.

Szinte minden kultúrának van a látotthoz hasonló története, meséje vagy mítosza a Fény és a Sötétség, a Nap és a Hold egymásra való vágyódásáról, amelynek alapja a nappal és éjszaka váltakozásának természeti ténye. Az egyistenhitek, közötte a kereszténység kivétel ez alól, hiszen ezekben a fény és a sötétség, a jó és a rossz eredendően fenekedett ellenségei egymásnak, elképzelhetetlen, hogy egymást akarják. A görög mitológia történetei az alvilág urának, alvilági karakterű isteneinek felvilágiakkal elhált nászairól szintén nem tartoznak ide, mivel a görög alvilág – szemben a kereszténnyel – nem a sötétség birodalma.

Jakut előadóművészek népviseletben

Azokban az ősi történetekben, ahol Fény és Sötétség nem csupán ellentéte egymásnak, sosem lehetnek egymáséi, szintén a természeti tényekhez illeszkedve. Ezek a történetek tehát sosem végződnek happy enddel, ahogy soha és sehol nincsen egyszerre éjszaka és nappal is, és a Nap és a Hold is csupán ritkán, akkor is legfeljebb néhány órára látható egyszerre. Lehet nem szeretni a „boldog véget” (én például általában nem szeretem), de egy családbarát verziónál mindenképpen védhető, mivel mindenki szívesebben látja vidámnak a gyermekét, mint szomorúnak. A cirkusz pedig elsősorban családi program, és alapvetően a szórakoztatást célozza. Márpedig a Hófödte Álom kifejezetten jó szórakozás.

A jakutok cirkuszelőadása már indulása pillanatában is hordoz kellemes meglepetést a fagyos hidegből érkezők számára, akik a cím alapján havat és jeget vizionálnak, amiből joggal következtetnek arra, hogy a nézőtéren sem kandallómeleg fogja várni őket. Az előadásban ugyanis nincsen jég, amit üzemi hőmérsékleten kellene tartani, és hó is csak képletesen, a kivetítőkön van jelen. Noha a történet gyerekszemmel is elég bárgyú, és meg-megreccsen a dramaturgia is, a meseszál (és az ügyes átállások) hatására nem cirkuszi mutatványok egymásutánját kapjuk, hanem egy gördülékeny és egységes produkciót.

Jakut bohócok és a Fekete Sámán fia

A legtöbbünknek vannak cirkuszi kedvencei. A gyerekeknek ezek általában az állatszámok, amelyek körül több évtizede folyik a vita a természetvédők és a cirkuszi szakma között, aminek eredményeképpen legutóbb Franciaországban tiltották be az idomított állatokkal létrehozott számokat. A Hófödte Álomban egy ilyen kapott helyet, amelyben stílusosan szibériai kutyák szerepelnek, és érezhetően el is találják vele a fiatalabb korosztályt. Noha a gyerekeket megosztja (a lányom még felnőttként is retteg tőlük), sokunk kedvencei a bohócok. Itt most két csapatot is láthattunk belőlük. A jakutok a hagyományosabb csetlő-botló verziót szervírozzák számunkra kevésbé élvezetesen, az ukrán Equivokee bohóccsoport intellektuálisabb és európaibb, helyenként már-már pajzán tréfái viszont az előadás legjobb pillanatai. Ráadásul a nézők színpadra vitelében is jóval merészebbek és szellemesebbek a szokásosnál.

A másik nagy élmény a számaikat ízlésesen látványos népviseletben előadó jakut cirkuszművészek akrobatikus ruganyossága és számaik mozgalmassága. Náluk jól érzékelhető a kínai iskola, ahol a zsonglőrök a különféle mutatványaik mellett magától értetődő módon szaltóznak, akár ha álmukból ébresztik is őket, így minden számuk látványosan ugró-pergő-forgó. A Hófödte Álomban a kínai és az orosz cirkuszművészet közötti különbség is szemléletes: előbbinek a szertornából nyert akrobatikusság, utóbbinak a klasszikus balett adja azt a bizonyos pluszt, aminek sajátos formáját köszönheti. Az előadás technikailag legerősebb csapata (amit díjaik sokasága is jelez) az orosz Virtuoso 5, akik egy egyensúlyozó számot mutatnak be, a legesztétikusabb attrakció pedig két jakut cirkuszművész (akik a Fekete Sámán fiát és a Fehér Sámán lányát alakítják) légtornász mutatványa, akik az orosz iskola míves táncosságával mutatják be műsorszámukat.

Az ukrán bohócok egyik száma

Mi sem példázza jobban, hogy mindez felhőtlen szórakozássá áll össze, minthogy a közel két és félórás produkciót a legkevésbé sem érezzük hosszúnak. Sőt.  

Török Ákos