A Miskolci Nemzeti Színház előadása emberléptékű hozzászólás egy el nem végzett gyászmunkához.

A gyász, ha valakit elvesztünk, egy évig tart: egyszer minden ünnepet és évfordulót végig kell élnünk az elvesztett szerettünk nélkül. Egy ország esetén erre egy esztendő bizonyosan nem elég, a mi esetünkben úgy tűnik, kilencvenkilenc sem volt az. Mintha még mindig a tagadás utáni harag állapotában lennénk, ami a második fázis az ötből. A nemzeti összetartozás éve a trianoni békeszerződés századik évfordulóján jó alkalom, hogy szembenézzünk történelmünk talán legnagyobb drámájával.

Bodoky Márk, Czvikker Lilla (középen) és Lajos András (fotók: Gálos Mihály Samu)

Színházaink 2020-ban sorra mutatnak be Trianonnal kapcsolatos darabokat. A kérdés, hogy ezek az elfogadás felé mutatnak, vagy a haragunkat erősítik egy olyan helyzetben, amikor már nem nagyon van kire haragudni. A Nemzeti Színház Wass Albert bemutatója (Tizenhárom almafa) például – egy nácibarát, a zsidókat írásában patkányoknak nevező, antiszemitizmusát a második világháborút követően is fenntartó és hirdető szerzőről beszélünk – bizonyosan nem könnyíti meg, hogy a megbékélés irányába mozduljunk el. A Miskolci Nemzeti Színház előadása ezzel szemben egy emberléptékű hozzászólás az el nem végzett gyászmunkához. Az elfogadásig nem vezethet el minket, többek között azért sem, mivel nem firtatja a felelősség – ezen belül a saját felelősségünk – kérdését, abban azonban segíthet, hogy továbblépjünk az alkudozás, majd a depresszió felé. Noha utóbbi nem hangzik bíztatóan, a világgal és önmagunkkal való megbékéléshez úgy tűnik, elkerülhetetlen.

Kortárs darabnak azt nevezzük, ami a színpadra állítás korában íródik. Kortalannak (ilyenek például Shakespeare drámái) pedig azt, ami olyan alapvető emberi történésekről szól, ami egy bizonyos kultúrkörön belül bárhol és bármikor aktuális. Hunyady Sándor tíz évvel a békeszerződés (innen nézve békediktátum) után írta Feketeszárú cseresznye című darabját, ebből a szempontból tehát nem kortárs, és mivel egy olyan történetet mesél el, ami Kelet-Európa országain kívül pusztán egy szép és szomorú szerelmes történet, vagyis csupán fontos dimenziója nélkül érthető, kortalannak sem mondható. Más szempontból azonban nagyon is kortárs, hiszen mindössze egy évtizeddel Trianon után íródott, és számunkra a fent írtak miatt még mindig aktuális.

Lajos András

A történet Bácskában zajlik, egy szerelmi háromszög egy szerb nagyasszony, annak férje és egy magyar főszolgabíró között, ami az I. világháború alatt kezdődik és a terület elcsatolása után fejeződik be. Mint a szerző maga írta, három tisztességes, tartással rendelkező ember drámáját, pontosabban a férjét szerető, ám egy huszárba is szerelmes, karcsú, feketeszemű, feketehajú fiatalasszony döntéskényszerét akarta papírra vetni. A Feketeszárú cseresznye apolitikus darab, el is hangzik benne, hogy „ne politizáljunk!”, az egymás mellett élő nemzetiségek közötti barátságnak-ellentétnek egy sokkal intimebb szféráját rajzolja meg. Szőcs Artur rendezése a „ti és mi”-szemléletet hangosítja ki. „Mikor lesz már vége ennek a ti és minek?” – mond valaki valami hasonlót benne, márpedig ez mindmáig élő kérdés, csak most – legalábbis az országhatáron belül – már nem magyarok és szerbek, magyarok és románok, hanem magyarok és magyarok között aktuális.  

Magyar katonatisztek érkeznek este egy bácskai szerb nagygazda birtokára egy utolsó mulatozásra, ugyanis másnap indulnak a frontra. Az alapvetően baráti viszony mögül az ital hatására elő-előbújik az egymás alá- és fölé vetettségéből és nemzeti öntudatokból eredő belső feszültség, ám mindez nem puskaporos hangulatban zajlik, inkább, mint amikor két, évtizedek óta egy kocsmába járó asztaltársaság egyike ideget talál a másiknál, az izmok megfeszülnek, a kezek a zsebekben lévő késekre szorulnak, majd valaki jó érzékkel, rutinosan feloldja a helyzetet, így folytatódhat a közös mulatság.

Bodoky Márk (balra)

A helyi hatóság magyar vezetője és a szerb házigazda jóbarátok, kölcsönösen támogatják egymást, előbbi például eltusolja, amikor a szerb nagygazda ellen valamilyen mondvacsinált, vallási-nemzetieskedő indokkal feljelentés érkezik, utóbbi otthonának családiasságát osztja meg a magyar főszolgabíróval. Ebben a helyzetben születik, illetve válik egyre világosabbá a szerb feleség és a helyi hatóság vezetője közötti szerelem. Pár évvel később a politikai helyzet gyökeresen megváltozik, miközben az emberek, az emberi kapcsolatok és érzelmek – legalábbis azoknál, akik valódi tartással rendelkeznek – változatlanok maradnak. A szerelmi háromszög ebben az esetben Trianon nélkül is mindennapi pokol lenne, igazi drámává azonban azáltal lesz, hogy a nőnek döntenie kell egy olyan helyzetben, amikor nem létezik jó döntés.

Árvai György részletgazdagságuk mellett is tágas terei, miközben nem csupán utalnak a mindenkori vidéki jómódra, de akár élni (vagy éppen dolgozni) is lehetne bennük, remekül játszanak és jól bejátszhatók. Szűcs Edit tiszta vonalvezetésű ruhái hasonlóan egyszerre valósághűek és a karakterek társadalmi helyzetének, jellemének finom jelzései. A látvány realizmusában a színpadi történések túlnyomó többsége szintén osztozik, azonban ahogy a történet és szereplői a vég felé haladnak, álomszerű, metaforikus jelenetek kúsznak be ebbe a valószerűségbe. Szőcs Artur rendezőként mesterien játszik ezzel a kettősséggel: szürreáliái pontosak és egyszerűek, hol ellenpontozzák a valóságot, hol össze is játszanak vele. A háborúban elesett katonák keresetlenül természetes jelenléte az egykori közös érzelmi viharverések helyszínén csakúgy telitalálat, mint a zárókép előtti, pátosztól mentes (!) jelenet arról a pillanatról, amikor a közös mulatság (és vele annyi minden más is) a túlvilágra költözik.

Somhegyi György

Az előadás atmoszférájának (és dinamikájának) fontos eleme a zene is, amit a BABRA együttes olyannyira élőben „szolgáltat”, hogy a katonák főhadnagya kishíján összejön a női nagybőgőssel. A magyar, szerb és cigány dalokra a lelkek mellett a lábak is megindulnak. A zene és Füzi Attila előadásba szervesen illeszkedő, remekbeszabott koreográfiái egyik pillanatról a másikra képesek megidézni azt a bizonyos sírva vigadó férfivirtust és női temperamentumot, ami kifejezetten otthonos a magyar (vagy éppen szerb) szemek és fülek számára. A mozgásos jelenetek közül személyes kedvencem a főszolgabíró és a szerb gazda közötti abszurd verekedés, mely során anélkül igyekeznek a másik fölé kerekedni, hogy kárt tehetnének egymásban (ezt a koreográfiát egyébként a rendező jegyzi).

Hasonlóan egyszerű (és nagyszerű) ötlet, hogy bizonyos szövegrészek szerbül hangzanak el az előadásban. Ennek köszönhető az a jelenet, ami talán legérzékletesebben mutatja meg a két nép közötti sajátos viszonyt. Korábban – amikor magyarok is jelen voltak - a szerb gazda birtokán is magyarul folyt a diskurzus, hiszen a szerbek (hasonlóan a mostani határon túli magyarokhoz!) kénytelen-kelletlen jól beszéltek magyarul is. Miután szerb vezető került a helyi hatóságok élére, a magyar főszolgabíró benyit az egykori közös mulatság helyére, ahol – lévén csak szerbek vannak ott, akik nem veszik őt észre – szerbül folyik az élet. Vele együtt mi, nézők is átélhetjük az eddigi ismerősség, jóbarátság mélyén mindig is meglévő idegenséget – az egykori helyi hatalom így be sem lép a térbe. Hirtelen semmi keresnivalója nem lett ott.     

Bodoky Márk és Czvikker Lilla

Mindez azonban a színészi alakítások nélkül még mindig nem lenne elég ahhoz, hogy a miskolci előadás az évad egyik kiemelkedő produkciója legyen. A zenés-táncos részek (megfelelő zenészekkel, jó koreográfiákkal) és a remek érzékkel komponált mozgalmasság mindig viszik magukkal a nézőket, ahhoz azonban, hogy az intimebb, csendesebb prózai részeknél se üljön le az előadás, erős színészi alakításokra van szükség. Czvikker Lilla a szerelmi háromszög „középpontjában” (Irina, a ház úrnője) az asszony tartását, kislányos huncutságát és gyötrődését is megejtően formázza, miként férje (Veliszavljevics Dusán) szerepében Lajos András szintén remekel: egyforma erővel mutatja meg a délszláv nagygazda duhaj férfivirtusát, tisztességét, őszinte férfibarátságát és féltékenységét, miként azt is, ahogy ezek rendre keverednek és fortyognak benne. Bodoky Márk a főszolgabíró (Péterházy Géza) szerepében egy zárkózott színpadi alakot teremt, a színész azonban képes rá, hogy (hasonlóan Czvikker Lilla játékához) a számára ily módon szűkebbre szabott térben is lemeztelenítse számunkra a szinte átlátszatlan figurát, belülről mutatva meg annak drámáját.

Az egyként pontos, hamis hangoktól és gesztusoktól mentes alakítások között nem hagyhatjuk szó nélkül Fandl Ferenc szinte folyamatosan ittas Pópáját, aki mégis talán a legjózanabbul látja a helyzeteket, és Simon Zoltánt Balázsházy főhadnagy szerepében, aki Lajos András pandantjaként a nemzeti önérzettel és a szerbek iránti valódi barátsággal átitatott magyar virtust teszi ki elénk a színpadra.

Fandl Ferenc

Egy olyan világban, ahol az angolok egy tőlük sok-sokezer kilométerre lévő, párezres lakosságú területükért képesek voltak teljes hadiflottájukkal háborúba vonulni, de néha elég akár csak egy lakatlan sziklaszirt elbirtoklása is, hogy háborús feszültség keletkezzen „amúgy normális” országok között, Magyarország 1920-ban területének kétharmadát és lakosságának több mint a felét vesztette el. Erre lazán annyit mondani, hogy „túl kellene már ezen lenni”, ha száz év telt is el, legalább akkora érzéketlenség, mint amennyire idejétmúlt és értelmetlen az elcsatolt részek visszahódításának vagy akár Erdély autonómiájának gondolata. Nem hiszem, hogy kevésbé szeretnék a hazájukat azok, akik ezt a veszteséget már feldolgozták, ahogy azt sem, hogy ostobábbak lennének, akiknek ez még mindig fáj. Nekünk illene megértenünk titeket, nektek pedig minket, és akkor egyszer talán eljutunk oda, hogy már csak Mi vitatkozzunk egymással. A miskolciak előadása talán segíthet ebben előrelépni – ha csak egy bak(a)arasznyit is. 

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Kossuth-díjat Görög Lászlónak!