Ezt még 2002-ben írtam le a Big Brother kapcsán:

Az intimitás mindig rejtekezni próbál: sűrű, nehéz függönyök mögé, vastag szövetek alá; félárnyékos terek eldugott szegleteiben sustorog: akár az összeesküvők. Mint akik valami rettenetes dologra készülnek. És az intimitás valóban összeesküvés, és valóban rettenetes dolog. A publikum legteljesebb kizárása, a kisebb és nagyobb közösségekből való végletes kiszakadás átmeneti állapota; vagyis van benne valami felháborítóan arrogáns, gőgös és sértő. Mi, a kirekesztettek, úgy érezhetjük, hogy mindez ellenünk van, valami titkos kellemet rejtegetnek előlünk. Pedig nem. Éppen minket kímélnek. Ami az intimitásban történik, az a benne résztvevők teljes lemeztelenedése, maszktalanodása; és ebben semmi kellemes nincs. Ebben jelenlét van, igazság van; vagy ami ugyanaz: rettenet. Az intimitásban egyszerűen csak megmutatják magukat egymásnak a résztvevők, mert az életben ez az ember egyetlen lehetősége a találkozásra. Márpedig nem jó mindig egyedül. A maszk nélküli emberarc már csak azért sem lehet kellemes, mert nincsen látványa.

A voajőr az intimitásba akar belenézni, s az ebben létrejött találkozásnak akar tanúja lenni. Úgy tűnik, nem csupán külsőségeiben hasonlít az intimitás résztvevőihez (abban, hogy rejtekezik), de célja sem más, mint maga az intimitás. A voajőr is az együttlétre, a kirekesztőleges résztvételre vágyik, csupán nem tudja, hogyan kell azt csinálni; etológiától, pszichológiától és egyéb lógiáktól elnehezedett gondolkodása külső mintákat keres. Nem veszi észre, hogy kudarcainak oka nem abban van, hogy nem találja meg a helyes választ, hanem abban, hogy rosszul kérdez. Egyrészt, aki már átélte – és milyen kevesen vannak! –, az pontosan tudja, hogy az intimitásban semmit sem kell csinálni; azon kiemelt pillanatok egyike ez, amikor minden csinálásnál több történik: a mi. Másrészt, az intimitás kívülről csupán látvány, egy másik maszk; egy kívülről rávetett, vagyis idegen álarc, csupán a benne lévők számára tényleges találkozás a látványon túlival, a maszk mögöttivel. A voajőr mindenáron látni akar valamit, ezért gyanús eredetű maszkokkal fröcsköli tele az intimitásokat, jobb híjján saját közönségességének leplét veti rájuk, amivel saját magát ösztönösen próbálja megvédeni az élmény erejétől. A maszk nélküli emberarcnak nincsen látványa. A voajőr azt hiszi, hogy egy találkozás tanúsága megtanít találkozni, mint ahogy arról is meg van győződve, hogy az intimitás látható. Attól menekül, amire vágyik.

Ha a voajőr csupán tudatlan és gyáva lenne, szót sem érdemelne; éppen rejtekezése árulja el őt: rossz a lelkiismerete. Az ő elvonultsága nem figyelmesség, és nem kímélet, hanem bujkálás; ő az, aki a sötét zugokból leskelődik kifelé, aki az elsötétedő nézőtéren éledezik. Nagy, szeretetre sóvárgó, ártatlan szemnek próbál látszani, de rejtekező hajlama elárulja őt. A voajőr legsúlyosabb gyengeségét, az álarcaitól való megszabadulásra való képtelenségét próbálja meg értékké tenni. Ez a célzott érték: a kellemteli erény. A mindennapok nyilvánosságában résztvevő (azaz, publikus) emberi maszkok utáni leselkedés nem alkalmas egy ilyen fensőbbség-élményhez, mivel e maszkjaink túlnyomó része már egyenként is – egyszerűen szólva – meglehetősen csinos, de társadalmi méretekben egyenesen lenyűgözővé válnak, amikor is egymáson könnyen elgördülő, hézagtalanul csiszolt, amőboid képleteket alkotnak. A mindennapok kisközösségeiben megjelenő (azaz, privát) emberi maszkok már több lehetőséget nyújthatnak egy kívülálló szem számára: zömében eléggé kisstílűek és érdektelenek, sőt, helyenként kifejezetten durva munkák, bár a manapság használatos privát álarcok között túlnyomókká váltak a médiából származóak, amelyeknek tagadhatatlan nagy ívű formássága nem sok sikerélményt enged a voajőr számára. Ráadásul a voajőr általában nem téveszti szem elől, hogy maga is álarcot visel. Ösztöne tévedhetetlen pontossággal hajtja az intimitás, a maszk nélküli emberarcok felé. A maszk nélküli emberarc nem látvány, hanem jelenlét: annak a jelenléte, ami a maszkot viseli. Az intimitás sem látvány, hanem történés: benne a mi létrejötte történik. A maszk nélküli emberarc nem csinos, hanem szép vagy rút: egyként elviselhetetlen; nem kellemes, hanem rettenetes. Az intimitás nincs tekintettel se emberre, se istenre, se törvényre, se közösségre: csak a mi létezik benne. És ez – ez a messzire hangzó amorális esztétikuma – az, ami a voajőr kényes füle számára dobhártya-csikorgató macskazene, de amely már távolról vonzza magához, mivel éppen e disszonáns hangzatokon való megbotránkozása adhatja meg számára kellemteli erényessége annyira vágyott megdicsőülésének röpke pillanatait. A voajőr bűne hübrisz: olyat kér számon az intimitás résztvevőitől, amellyel még az istenek sem rendelkeznek, mivel az kizárólag a maszkok sajátja; ezzel emeli magát mindenek fölé. Rejtekezése tehát ösztöneinek pontosságát mutatja.

Talán sokan – velem együtt – eddig még nem gondolkoztak el azon, hogy miért bünteti az államhatalom a „mutogatós bácsikat”. És most kifejezetten olyan – a legkevésbé sem erőszakos – ”urakra” gondolok, akik semmiféle valóságos veszélyt nem jelentenek: exhibicionista hajlamú félőrültekre, posztmodern promóterekre, kéjenc, félénk öregurakra. A terminust persze ismerjük: közszemérem-sértés, közbotrány-okozás. Kinek árthat egy fittyedt pénisz vagy akár egy erekció látványa? Azoknak a hölgyeknek a számára, akik magánéletükben nap mint nap találkoznak ilyesmivel, e mutatványok legfeljebb bizarrak, de inkább nevetségesek. Ha olyan nőkre gondolunk, akiket a bal(vagy a jó)szerencséjük már huzamosabb ideje távol tart ettől, és mindattól, ami ezzel rendszerint jár, számukra bizonyosan nagyobb gyötrelmet okoz bármelyik cigaretta-reklám alig öltözött, napszítta macsójának sziklakemény tekintete. Természetesen a gyermekekre gondolhatunk elsősorban, csakhogy a gyermekek zöme manapság már kétévesen pontosan tudja, mi a különbség kuki és puni között, ráadásul, nem is magának a nemi szerveknek a látványa az, ami valóban veszélyes lehet egy gyermek énfejlődésére, hanem az, hogyha előbb éli át az emberi szexus látványát, mint érzelmileg, érzékileg érett lenne benne résztvenni. Önmagában egy meztelen férfi öl annak a gyereknek, aki már látott ilyet, annyit mond, amennyit eddig is mondott, aki még nem, annak annyit, amennyit a szülei erről mondanak neki. Mitől próbál megóvni minket a hatalom, amikor szankcionálja a nemi szervek közszemlére tételét? Mi bajunk lehet tőle? Mi az, hogy közbotrány? A fentebbiek figyelembe vételével már kézenfekvő a válasz. A „mutogatós bácsi” nem egyszerűen a nemi szervét mutatja meg nekünk, hanem az intim szféráját: az intimitás létrejöttének egy kiemelt területét. Nemi szervének látványával utal az intimitásra, testének lemeztelenítettségével pedig a maszk nélküli emberarcra. Utalás; vagyis az első még nem intimitás, a második még nem a maszk nélküli emberarc, ezért még mi – a látvány akaratlan nézői – nem vagyunk voajőrök. A „mutogatós bácsi” egyrészt, csábító; nem intimitásra és nem szexre csábít, annál sokkal veszélyesebb dologra: bűnre, voajőrségre. Ránk kényszeríti ezt a csáberőt, az utcán dobja az arcunkba; ha nem tudod nem nézni, ez árul el, ha elkapod a tekinteted, éppen ijedt sietséged kell, hogy figyelmeztessen: nagyon erős a csábítás. Voajőrnek lenni nagyon jó érzés. És vannak, akik elcsábulnak; ettől a megbotránkozástól óvnak minket öntudatlanul is egykori törvényalkotóink. Másrészt, a „mutogatós” helyzet komikumának van egy másik tanulsága is, ez nem csak csábítás, hanem figyelmeztetés is: amennyiben csak utal az intimitásra, annyiban a voajőrségre is csak utal, és amennyire nevetünk rajta, annyira nevetünk saját gyengeségünkön. És amin nevetni tudunk, azt félig már legyőztük. Mindezért pedig hálával tartozunk minden „mutogatós bácsinak”. Nem ő az ideális csábító.

A régi-új televíziós trend, az ún. valóságshow-k résztvevői ilyen „mutogatós bácsik”, legalábbis azokban a helyzetekben, amikor pontosan tudják, hogy figyelik őket; hiszen, mihelyst erről egy pillanatra is megfeledkeznek, már per definitionem nem mutogatnak, s ilyenkor láthatjuk a valóságukat: publikus-, privát maszkjaikat,vagy akár intimitásukat. Az ő helyzetük egészen világos, „mutogatós bácsikként”: csábítanak és figyelmeztetnek, valóságukban: egyszerűen vannak. A par exellance csábító az, aki vagy intimitást, vagy intimitásnak hihető látványokat mutogat kívülállóknak: ez esetben a televízió A tökéletes csábító tehát már nem is csábító, hiszen a valóságshow nem csábít a voajőrségre, hanem voajőrré tesz. A „mutogatós bácsi” nem ideális csábító, már csak azért sem, mert végtelenül tisztességes: nem hagy kétségben afelől, hogy amire késztet, az a voajőrség; ahogy azt sem kérdőjelezi meg, hogy az ne lenne bűnös gyengeség. A valóságshow-k marketingje mást sem tesz, mint mindezeket elfedni igyekszik.

Különféle technikákat alkalmaz. Az egyik annak hangsúlyozásával operál, miszerint a valóságshow-k monstre szociálpszichológiai laborkísérletekként indultak, és manapság is fontos forrásanyagokat szolgáltatnak a tudománynak; vagyis, aki nézed, nem voajőr vagy, hanem tudós. Az előbbi igaz, az utóbbi csak azokra, akik jegyzetfüzettel és ironnal nézik végig a teljes, megvágatlan anyagot.
A másik szerint, aki nézed, nem voajőr vagy, csak kukkoló, vagyis nem gyenge vagy, hanem kiváncsi; ami ugyanaz, mint amikor ’arcul ütés’ helyett csak egy ’maflást’, ’verés’ helyett ’dádát’ kapunk, vagy ’depresszió’ helyett csak ’huzamosabb ideig vagyunk szomorúak’. Harmadsorban – és ez a legnagyobb erő, ami a nézőket tudatosult voajőr-létükben is képes a valóságshow-k képernyője előtt tartani –, a média még mindig apellálhat arra a feltételes reflexünkre, amely szerint, amit a televízióban látunk, az nem lehet igazánértéktelen , s így az sem lehetséges, hogya te értéktelenségedet, éppen az mutassa, hogy érdekel egy tévéműsor. Szerencsénkre egyre nagyobb számban születnek olyan televíziós műsorok, amelyek jótékonyan építik le e bornírt tekintélytiszteletünket.
Negyedszer, azt állítja, hogy az életben is teljesen hétköznapi a mások intimitásába és privát maszkjai közé való belelátásnak a vágya, életünk maga egy végesen hosszú kukkolás, vagyis a voajőrségben nincsen semmi rendkívüli, a valóságshow csupán megszervezi és komfortosabbá teszi e mindennapos késztetésünk kielégítését. Az ember valóban mások intimitásaiból és privát szféráiból kénytelen összeollózni önmagát , amennyiben maga képtelen intimitásra, és képtelen saját privát helyzeteiből épülni; a voajőr ezt teszi.
E marketing kampány legmeggyőzőbb sugalma az, hogy a valóságshow-k, bár a hagyományoshoz képest összehasonlíthatatlanul igazabbak és izgalmasabbak, de nem mások, mint televíziós sorozatok; aki nézed, egyszerűen tévénéző vagy, nem voajőr. Archetipikus és sematikus maszk között annyi a különbség, mint egy Bunuel film és egy szappanopera között. Aki Bunuelt néz, azt nézi, hogyan teremti meg az ember, önmagából, vagyis autentikus módon saját, örökérvényű maszkjait, mint élete egyetlen evilági lehetőségét; aki dél-amerikai sorozatokat néz, azt nézi, ahogy néhány elrajzolt, régről ismert, csicsás maszk kereng egymás körül végetérhetetlen.. Egy igazi film nézője mindig választhat: vagy csupán a filmben létre hívott, élettől duzzadó, kész maszkokat lesi el, és voajőr lesz, vagy nekiveselkedik saját maszkjai megteremtésének, és akkor művész lesz. A szappanopera nézője vagy a valódi maszkok sematikus utánzatait lesi el, és így voajőr-utánzat lesz, vagy csak egyszerűen kikapcsolódik, és akkor semmi sem történik vele. Abban igaza van e PR-nak, hogy ez utóbbi a legjobb, ami a valóságshow-k nézőjével történhet.
És végül a valóságshow interaktív, vagyis az események alakítójává tesz, s így nem voajőr leszel, hanem rendező, társszerző. Noha a voajőr büntetése nem marad el, hiszen szégyenkezik, és idegenül kell élnie rosszul szabott álarcaiban, azért az élet kezdetektől fogva megértő volt vele, teret engedett neki: beleleshetett az intimitásba, elleshette a privátot; egy dolgot nem tehetett csupán, sosem irányíthatta azt. Egyetlen parancs volt: nézz, de ne mozdulj! Amíg a voajőr csak néz, addig egyedül magának árthat. Amikor valaki megmutatkozik, már nem voajőr; bárki beleavatkozhat bármely intimitásba, részt kérhet bármely privát helyzetből, ehhez csupán fel kell magát fednie, oda kell állnia, és ezzel saját bőrét is a vásárra kell vinnie; a per definitionem rejtekező voajőr éppen ezt a kockázatot nem akarja felvállalni, s így előle a beleavatkozás lehetősége sokáig el volt zárva. A valóságshow-kon keresztül az élet egy új lehetőséget kínált fel a voajőrnek: ha nem is egyedül, de mégis – szokott foteljének kényelmes anonimitásából – irányíthatja mások intimitását, privát és publikus életét. Anélkül alakíthatja valóságos emberek történetét, hogy magának részt kellene vennie benne. Ennek a szituációnak, struktúráját tekintve, talán legközelebbi rokona a névtelen feljelentő – és a gondviselés. Egyszerűen fogalmazva, a valóság formálásának társszerzői státusza aggályos.

Az ember élete talán nem más, mint végességéből eredő hiányosságának állandó pótlási kísérletei; szükségletei e hiányokból fakadnak, így minden kísérlete emberi. Ez nem fedheti el azt, hogy e pótlásmódok egyik része értékes, míg a másik értéktelen, és az ember általában pontosan tudja, hogy amit éppen választott, az melyik csoportba tartozik. A voajőrséget, mint mondtuk, rossz lekiismerete árulja el. A „magaskultúra” tornyaiból gyakran szüremlik le az a félmondat, hogy „A médiának az alapvető kulturális felelőssége abban áll, hogy milyen szintű szükségleteket elégít ki – ezen keresztül – tart életben, illetve milyeneket kelt életre.” Ez az írás ennek a kissé lelakott félmondatnak csendes recitálása, és ráolvasása egy karakterisztikus média jelenségre.

Útrahívó kérdés: a színháznak mi köze van az intimitáshoz, a „mutogatáshoz”, a voajőrséghez, a mindennapi egymást figyeléseinkhez? Voltaképpen, mi történik a színházban; mit csinál a színész, mit csinálunk mi? Vagy egyszerűbben, és anélkül, hogy saját kifejezéseimmel bárkit is megvezetnék: Mi a színház?