Amikor előadás előtt megkérdeztem Ladjánszki Mártát, mire számíthatunk, azt mondta, egy nagy ölelésre. És betartotta szavát. Gold Bea és Lakat Andrea megölelték egymást, ahogy ölelni még kevesen láthattunk életünkben bárkit is.

Ladjánszki Márta kevés előadóra komponált, legutóbbi darabjai egy finom asszociációs lánccá tűnnek összeállni változó előadókkal, egy-egy elemet átemelve, továbbgondolva, továbbérezve. Eredetileg egyetlen alkotófolyamat része lett volna mind, előadások nélkül, műhelymunka, egyszemélyes megmutatás (nem keresés, ahogy erre Márta figyelmeztetett már többször). Ehelyett ezeket az állomásokat is megnézhetjük, és azon kevesek, akik a Bakelitbe befértek, és ott voltak, beleláthattak abba, amivel kapcsolatban oly sokáig értetlenkedtek, fanyalogtak a táncszakírók. Abba, ahogy Ladjánszki Mártában zajlik az alkotás. A Ladjánszki Mártával szembeni értetlenkedés mélyén a bakugrásszerű asszociációi álltak. Ez a lépésről-lépésre történő kifejlés most lebetűzi azt, amit nem volt könnyű egyetlen kacifántos mondatfüzérből kiolvasni. Minden egyszerű: a vágy az ölelésre, a szőr, a haj, a nő, az intimitás és a titok.
Talán másfél éve készítettem egy interjút Ladjánszkival, aki nagyon sokszor mondta ki, hogy ’én’, miközben arról beszélt, hogy most sok emberrel szeretne együtt dolgozni. Az interjúszövegből ezeket sorra kivettük, mert olvasva azt a benyomást keltették, mintha egy óriásira nőtt én falná fel sorra a világot, embereit. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy Ladjánszki Márta magányos. Még sosem láttam ennyire magányos embert. Ahogy őszintébb darabot sem Ladjánszki Mártától, pedig a silent witnesses után percekig nem tudtunk megszólalni, de még egymásra nézni sem kedvesemmel.
Ez a magányosság, ez az eredetiség az, ami megnehezíti ilyenkor az íróember dolgát, mivel bármennyien is vannak a színen, bármi történjen is ott, a mondandó minden esetben Ladjánszkitól indul és benne ér véget, majd rezeg tovább egy következő munkában. Ladjánszki, Ladjánszki Márta, a szerző, az alkotó. Tehát, a koreográfus legutóbbi munkája, Hód Adrienn érzékeny, szép tolmácsolásában a Huge me!,(Ölelj át!). Címében is előhangja a ma látottakkal, mint ahogy az azt megelőző HelyzetjelentésM-ből a szőr, a farok, a nő is átvonul a Emily&AlicE -be. Egy egyre duzzadó szövetet láthatunk, amint minden tematikus sokszínűsége, széttartása ellenére valami kép kezd kialakulni.  
Lakat Andrea Ladjánszki felfedezettje. Kevésbé mozgástechnikája, sokkal inkább szenvtelen színpadi jelenlétének ereje, drámaisága magyarázza ezt a döntést. Lakat Andrea páros szekvenciákban tud valamit, amit a táncosok messze túlnyomó többsége nem, olyan űrlő tekintettel néz a világba, amely óhatatlanul a belenézésre csábít, és abban a tekintetben valóban megláthatja őt az ember, amiről Nietzsche beszél. Valami visszanéz. Gold Beát választották Lakat Andreához. Gold Bea az Artusban dolgozott éveken át Goda Gáborral, saját munkáiban is eszközökkel, jelekkel, képekkel kísérletezik, amire jó színészi képességei teszik alkalmassá. Összességében ezek a saját kísérletek inkább utánérzései voltak annak, amit Goda Gáborral együtt találtak meg. Gold Bea némiképpen ellentéte Lakat Andreának, tekintete mindent elmond róla, ha a szemébe nézel, tudod, mi van vele, Lakat Andrea szemébe nézve azt tudod meg, mi van veled. Gold Bea szépsége pimaszos, kisfiús, Lakat Andrea nő, darabos, igazi, olyan, mint a feleségem, vagy mint a tied, olyan, akit un a férje. Őt nézni azért egészen mellbevágó, mert azt látjuk benne, akit soha nem néztünk meg igazán, pedig négy gyereket szült nekünk. És most nem lehet mellette elnézni, mert őt világítják meg. Már a szereposztással eldől a dolgok nagyobbik része, ami ebben az esetben sem lehetett másként. Bea és Andrea egymást kereső, elvesztő, újra megtaláló öleléskeresése ölelésből indul és ebben ér véget egy felejthetetlenül finom, szívet facsaró mozdulattal: az egymás ölében meztelen felsőtesttel ölelkező emberpár egymásba fonódik, majd lassan, nem feltűnően, egyikük a kézfejét a másik karjára csúsztatja. Megmutatja, mi hiányzik abból, ahogy mi ölelünk, hogy öleléseink zömmel elbújások. Valóban egyetlen ölelést látunk, és nem minket ölelnek át, amitől tisztán és mégsem érintetlenül tudunk belenézni két emberlélekbe. Értelmezések, asszociációk végtelensége nyílik a születéstől a szexuson át a testvérpár dinamikájáig, de még virágok, lények is szóba jöhetnének. De nem azok, csak két ember, aki megöleli egymást. Ladjánszki Márta elmondja titkait, megnézi őket, rájuk mosolyog, halkan, kissé talán megilletődve megnevezi, majd elengedi. A legutóbbi munkákból kirajzolódó szövet lassan képpé áll össze, de igazi titka az, hogy nem a látvány a lényeg, hanem a gesztus, ahogyan ezt kedvesére teríti. Mindig azt kérdem magamtól bármiféle előadás után, hogy az előadóknak, vagy nekünk volt-e a jobb. Ladjánszkival kapcsolatban ezt sosem kérdezem. Nem érdekel Ladjánszki, sem az, hogy mennyire jó bárkinek, nekem kevés alkotóra van zsigeri módon szükségem, ezek Pataky Klára, Kovács Gerzson Péter, Gergye Krisztián, Juhász Anikó és Ladjánszki Márta. Ladjánszki megmutatja nekünk azt a bizonyos ágat a Duna parton, ahogy a szél verdesi. Jobbra-balra, jobbra, balra.