Viharsarok – a dramaturgia csődje
Scorsese Viharsarok című mozija már-már jó, noha néhol kicsit túlzó a zenei atmoszféra, inkább hatásvadász, mint hatásos. Ami viszont az első pillanattól meglepett, hogy nincsenek a híres Scorsese szuperközeliek, amelyek pedig védjegyei, márkajelei az amerikai rendezőnek. És csak a film legvégén jöttem rá, miért.
Sajnos, ez esetben nem úszható meg, hogy kifecsegjem a film alaptitkát, vagyis hogy lelőjem a poént, de mentségemre szóljon, hogy már eléggé lefutott ez a mozi ahhoz, hogy ne tömegek szórakozását rontsam el. Ráadásul, az írás csak azok számára lesz érthető, akik látták a filmet, mert nem fogok minden egyes érintett momentumot körbeírni az addig történtekkel, és az ebből eredőkkel.
Egyetlen szempontból érdekes számomra a Viharsarok: olyan történetszövési truvájt hajt végre, ami eddig még senkinek sem sikerült. Továbbmegyek, talán meg sem kísérelte senki. Igaz, Scorsese is elrontotta piszkosul.
Amikor vége lett a filmnek a maga furcsa, hirtelen fordulatával, miszerint a rendőrbíró valójában csak egy ápolt az intézetben, és az egész nyomozás, minden vele történt dolog az intézet vezető pszichológusa által megtervezett és levezényelt terápia, éreztem, hogy valami nincsen rendjén.
Az a jelenet, ahol a férfi főszereplő figurája végül, mindenek után, minden belátása és ráébredése után a pszichológusát ismét csak Chuck-nak (vagyis a rendőrbírói nevén) nevezi, és ő ezt viszonozza, ezt nem lehet úgy értelmezni, hogy mégiscsak kelepcébe csalták a főhőst (Leonardo DiCaprio), mert még őt be lehetett volna csapni azzal, hogy elméje teljesen megroggyant, addig annak semmi értelme, hogy a tényleges bírótárs pszichológusi szerepbe kerül tudtán és akaratán kívül. Ha viszont valóban elmebeteg volt a főhős, és most tisztult ki, akkor a következő problémákkal kell számolni.
Egyrészt, nem volt számomra meggyőző a két színésznagyság játéka, se Ben Kingsley-é, sem Max von Sydow-é, noha képességük vitathatatlan. Hogy igaz legyen ez a verzió, ahhoz nekik – főként Kingsley pszichiáter figurájának – egyértelműbben pozitívnak kellett volna lennie. Az is sántított, hogy az a nő, akivel a barlangban találkozott, és aki a tévképzeteit erősítette benne, a végén nem volt ott, amikor a színjáték minden résztvevője szépen megmutatkozott az intézet parkjában. Az sem tiszta, hogy miért kellett a Chuck nevű figurát – aki a valóságban a pszichológusa volt – látszólag megölni, hiszen így teljesen egyedül, vagyis felügyelet nélkül maradt a filmbeli, fokozottan életveszélyes egykori rendőrbíró több órán keresztül. És ez bizonyosan nem életszerű egy olyan helyen, ahol az egész intézet felbolydul, vasrácsok nyílnak ki a viharban, emberek rohangálnak a szigeten össze-vissza. De a legfontosabb a kezdés lehetetlensége.
A film úgy kezdődik, hogy a két vizsgálóbíró (a valóságban ápolt és pszichológusa) egy hajón érkeznek a szigetre, ahol elmebetegeket ápolnak, és ahonnan az egyik beteg eltűnt. Tegyük fel, hogy valóban egy ügyesen kitervelt, és pontosan végrehajtott kúráról van szó egy olyan beteg esetén, aki elfelejtett azt a traumát, amikor felesége megölte gyermekeiket, ő pedig feleségét, és mindezért magát hibáztatja, mert a felesége figyelmeztette, hogy valami nincsen rendben a fejében. Ha tényleg így volt, akkor hogyan kezdődött el ez a játék? Arra gondolok, hogyan indult az első nap? Felkelt a kórházi ágyában, és? Nem tudom, érthető vagyok-e. Egy ilyen dolgot nem lehet elkezdeni, lehetetlen. Már csak azért is, mert nem lehetséges, hogy egy ember minden előzetes emléke (vagyis az előző napi, és az ezelőtti teljesen hétköznapi napjai) eltüntethetőek, kivéve, ha betegségének lényege a teljes memóriavesztés, azonban egy ilyen ember inkább zombi, mint hogy zseniális koponyával mindent kitaláló elmebajnok. Vagyis, nem lehetséges egy ilyen tervet ezen a módon megszervezni, amit a film sugall. Semmire nem emlékszik, és elviszik benarkózva a szárazföldre, és? És mi van reggel, amikor megébred? Egy ilyen történet a valóságban nem indulhat el.
És innen érthető, hogy a színészóriások miért voltak kevéssé meggyőzőek: azért, mert olyat kellett eljátszaniuk, ami nem lehetséges az életben. Nem lehet mögé valóságos karaktert építeni, mert annak nem lehet igazsága ebben az esetben. Ezen buktak el mindketten (Kingsley és von Sydow). És ugyanezért nem voltak szuperközeliek, mivel közelről látszik a hamisság, és hamisság volt ebben a két játékban.
Scorsese túlcifrázta, túlagyalta és elrontotta. Talán elég lett volna, ha arról készít filmet, ahogy egy rendőrbíró bekattan egy nyomozás során, és ezek után vagy tényleg őrült lesz, vagy csak őrültnek akarják mutatni maga előtt is. És, ha még jó filmet is akar, akkor olyat érdemes, ahol a végén nem dönthető el. Mert ilyen lehetséges a valóságban, szemben az általa megcsinált fikcióval. Az is igaz, hogy ezt az előbbi ötletet már vagy 15-ször ellőtték amerikai filmeken.
Sajnos, ez esetben nem úszható meg, hogy kifecsegjem a film alaptitkát, vagyis hogy lelőjem a poént, de mentségemre szóljon, hogy már eléggé lefutott ez a mozi ahhoz, hogy ne tömegek szórakozását rontsam el. Ráadásul, az írás csak azok számára lesz érthető, akik látták a filmet, mert nem fogok minden egyes érintett momentumot körbeírni az addig történtekkel, és az ebből eredőkkel. Egyetlen szempontból érdekes számomra a Viharsarok: olyan történetszövési truvájt hajt végre, ami eddig még senkinek sem sikerült. Továbbmegyek, talán meg sem kísérelte senki. Igaz, Scorsese is elrontotta piszkosul.
Amikor vége lett a filmnek a maga furcsa, hirtelen fordulatával, miszerint a rendőrbíró valójában csak egy ápolt az intézetben, és az egész nyomozás, minden vele történt dolog az intézet vezető pszichológusa által megtervezett és levezényelt terápia, éreztem, hogy valami nincsen rendjén.
Az a jelenet, ahol a férfi főszereplő figurája végül, mindenek után, minden belátása és ráébredése után a pszichológusát ismét csak Chuck-nak (vagyis a rendőrbírói nevén) nevezi, és ő ezt viszonozza, ezt nem lehet úgy értelmezni, hogy mégiscsak kelepcébe csalták a főhőst (Leonardo DiCaprio), mert még őt be lehetett volna csapni azzal, hogy elméje teljesen megroggyant, addig annak semmi értelme, hogy a tényleges bírótárs pszichológusi szerepbe kerül tudtán és akaratán kívül. Ha viszont valóban elmebeteg volt a főhős, és most tisztult ki, akkor a következő problémákkal kell számolni.
Egyrészt, nem volt számomra meggyőző a két színésznagyság játéka, se Ben Kingsley-é, sem Max von Sydow-é, noha képességük vitathatatlan. Hogy igaz legyen ez a verzió, ahhoz nekik – főként Kingsley pszichiáter figurájának – egyértelműbben pozitívnak kellett volna lennie. Az is sántított, hogy az a nő, akivel a barlangban találkozott, és aki a tévképzeteit erősítette benne, a végén nem volt ott, amikor a színjáték minden résztvevője szépen megmutatkozott az intézet parkjában. Az sem tiszta, hogy miért kellett a Chuck nevű figurát – aki a valóságban a pszichológusa volt – látszólag megölni, hiszen így teljesen egyedül, vagyis felügyelet nélkül maradt a filmbeli, fokozottan életveszélyes egykori rendőrbíró több órán keresztül. És ez bizonyosan nem életszerű egy olyan helyen, ahol az egész intézet felbolydul, vasrácsok nyílnak ki a viharban, emberek rohangálnak a szigeten össze-vissza. De a legfontosabb a kezdés lehetetlensége.
A film úgy kezdődik, hogy a két vizsgálóbíró (a valóságban ápolt és pszichológusa) egy hajón érkeznek a szigetre, ahol elmebetegeket ápolnak, és ahonnan az egyik beteg eltűnt. Tegyük fel, hogy valóban egy ügyesen kitervelt, és pontosan végrehajtott kúráról van szó egy olyan beteg esetén, aki elfelejtett azt a traumát, amikor felesége megölte gyermekeiket, ő pedig feleségét, és mindezért magát hibáztatja, mert a felesége figyelmeztette, hogy valami nincsen rendben a fejében. Ha tényleg így volt, akkor hogyan kezdődött el ez a játék? Arra gondolok, hogyan indult az első nap? Felkelt a kórházi ágyában, és? Nem tudom, érthető vagyok-e. Egy ilyen dolgot nem lehet elkezdeni, lehetetlen. Már csak azért is, mert nem lehetséges, hogy egy ember minden előzetes emléke (vagyis az előző napi, és az ezelőtti teljesen hétköznapi napjai) eltüntethetőek, kivéve, ha betegségének lényege a teljes memóriavesztés, azonban egy ilyen ember inkább zombi, mint hogy zseniális koponyával mindent kitaláló elmebajnok. Vagyis, nem lehetséges egy ilyen tervet ezen a módon megszervezni, amit a film sugall. Semmire nem emlékszik, és elviszik benarkózva a szárazföldre, és? És mi van reggel, amikor megébred? Egy ilyen történet a valóságban nem indulhat el. És innen érthető, hogy a színészóriások miért voltak kevéssé meggyőzőek: azért, mert olyat kellett eljátszaniuk, ami nem lehetséges az életben. Nem lehet mögé valóságos karaktert építeni, mert annak nem lehet igazsága ebben az esetben. Ezen buktak el mindketten (Kingsley és von Sydow). És ugyanezért nem voltak szuperközeliek, mivel közelről látszik a hamisság, és hamisság volt ebben a két játékban.
Scorsese túlcifrázta, túlagyalta és elrontotta. Talán elég lett volna, ha arról készít filmet, ahogy egy rendőrbíró bekattan egy nyomozás során, és ezek után vagy tényleg őrült lesz, vagy csak őrültnek akarják mutatni maga előtt is. És, ha még jó filmet is akar, akkor olyat érdemes, ahol a végén nem dönthető el. Mert ilyen lehetséges a valóságban, szemben az általa megcsinált fikcióval. Az is igaz, hogy ezt az előbbi ötletet már vagy 15-ször ellőtték amerikai filmeken.
