Az első a, az ő mellett az egyetlen önmagában is értelmes hangunk. Az a önmagában lemondás: nem is tudom pontosan, és nem is nagyon érdekel, á. De azért van róla mondandóm, az első olyan szó, amely maga mögé szótársat igényel. Önmagában csak egy irány, ami nem mutat semmire. Mögé kívánkozik valami. Az első ilyen hang egy vonyítássá alakítja a rámutató a-t. Anya egy nyüszítés, a gyermek hívja a segítséget, amikor még semmit nem tud senkiről sem.

Apa az elismerése, hogy az apának semmi köze szinte a gyermekhez. Egy pattintó p vágja ketté a gyermek sírását. Az apa semmit sem tud tenni a születésnél, nem szül, nem táplál. Szeretnék olvasni egy női Freud-ot, ahol nem péniszirigységre, hanem szülésirigységre épülne a mese. Menj anyádhoz! Ő szoptat, ő vigyáz, én csak elrágom a köldökvezetéket, és nézem a kicsusszanó gyerektestet, amely a legkevésbé sem néz ki embernek, de élőnek semmiképpen, majd nem sokkal utána már azt érzed, agyonütni sem lehet, és érzed, ahogy fogy belőled az élet gyermeked vitalitását látva. Megöregszik, akinek gyermeke születik. Odaadja gyermekének ereje nagy részét. Azért annyira hosszú a gyermek szó, mert végtelen gond van vele, és végtelen öröm. Ugyan, mit tud minderről az angol, aki kid-nek, son-nak hívja gyermekét, csak lánygyermekei esetén ismerni el ezt a nagy gondoskodást a doughter szóval. Teljesen érhetetlen, hogy az á hangunk mély hangrendű, miközben az igazi üvöltés hangja az á. Nem véletlen, hogy a lány szavunkban ez van. Férfitársak pedig gondolkozzanak el azon, hogy a férfi szó miért magas hangrendű. Nézzetek szét a konditermekben, ahol a férfiasság, a humanity-nek nyoma, a virtusnak csak porai maradtak. Mindenki cicomázza, tisztogatja testét (test is magas hangrendű, női szó), miközben mélyférfias faszának minden férfiasságát elveszti, suvickolja, hogy férfias, mélyhangrendű szagát eltüntesse, szőrét levágja, dezodorálja heréit, és faszából péniszke lesz. Manusból, kanból férfi, nő.