Jókedv és nevetés
A nevetés a jókedv jele, ez közhely. Azonban súlyosan félreértik a helyzetet azok, akik ezt valami olyanféleképpen értik, hogy a jókedv nevetést okoz. És még inkább félre értik, akik szerint, ha sokat nevetünk, akkor vidámabbak is leszünk, vagyis, hogy az is igaz, miszerint a nevetésünk okoz jókedvet saját magunk számára. (Ez tipikus amerikai idiotizmus.) Nem járnak messze ketten együtt az igazságtól. Az hogy a nevetés a jókedv jele, azt jelenti, hogy a nevetésről a jókedvre következtethetünk. Korábban írtam többször is a jelekről, arról, hogy minden, ami körülvesz olvasható, méghozzá a legelemibb módon. Nem következtetéseken keresztül (tudományok), hanem simán, látással. (És itt a látás kifejezést elvont és konkrét értelemben egyszerre használom.) Azt nem tettem világossá, hogy nem úgy értem a jelet, ahogy egy írott szöveg egy gondolat jele, vagyis maga a szöveg nem gondolat, de egy gondolatot rögzít, újragondolhatóvá tesz. A világ jelei úgy jelek, hogy az, amit látunk, maga a dolog. A nevetés úgy jele a jókedvnek, hogy a jókedv nevetés, hogy a kettő ugyanaz, csak az egyik látható, a másik nem. A jókedv a nevetéssel lóg bele a világba, az a látható „része”. Vagyis ha nevetgélünk, valóban jókedvűek leszünk, a kérdés az, hogy vajon a jókedvnek erre a szintjére, mértékére vágyunk-e. Jókedvűek nem nevetéssel, hanem jókedvűvé válással lehetünk. Ehhez nehezen megkerülhető segítség, ha jó emberek vagyunk. Ahogy maga a kifejezés is ékesen árulkodik erről.
