Hosszú idő telt el azóta, hogy a Szigetre kényszerített minket egy szerencsétlen légibaleset. Még a Háború alatt. Most 64 éves vagyok, a kezem reszket, lassan az elmém is megroggyan. Nem várhatok tovább, most kell megírnom. Még mindig korai, de most már mindegy.

A forma, amit választottam: filmkritika. A filmet 52 éve láttam.

Indulatok, vaddisznó-ölések, szörnyvadászat, gyilkosságok: agresszió, agresszió és újra csak agresszió. Mindezek után ugyancsak gyenge szerzőket jelez, ha egy film csupán csak az agresszióról szól. Ez a film nem ilyen.

A magukra hagyott, elfelnőttlenedett gyerekek motívuma nem új keletű a filmvásznon: a Kék lagúna idillbe vesző képsoraitól a közép-kelet európai szemnek otthonosabb A pál utcai fiúk vagy a Valahol Európában filmváltozatain keresztül Brook jelen filmjéig széles a paletta. Gyerekek? De miért éppen ők? Az ok nem egyszerűen az, hogy a filmet megnéző pedagógusaspiránsok még ideje korán pályát módosíthassanak, sokkal inkább az, hogy rajtuk keresztül rólunk magukról lehet valami eredendőbben  elmondani. Úgy őszintén, mi másért érdekelnének minket?
Mert mit mondunk, ha egy este felmegy a hegyre „tíz kicsi indián”, és reggel senki sem jön le? Sokan legfeljebb annyit, hogy „Hát milyen emberek vannak!?”. De ha ugyanoda tíz pirospozsgás, kerekarcú lurkó megy fel és gyilkolja egymást halomra, melyikünk mondaná azt, hogy „Ezek a mai gyerekek!”?

A kérdés, amire választ keresek: mi módon és miért nyúl Brook a „magukra hagyott gyerekek” motívumhoz A legyek ura című 1962-es filmjében?

Brook filmje nagyon csalóka. Akár egy thriller. Ezt az író, William Golding számlájára kell írnunk, akinek feszített ívű, cselekménygazdag regényét talán nem is lehet ennél unalmasabban filmre vinni. Brook filmje unalmas, de nem eléggé. Akár egy thriller, ezért könnyű engedni a kisebb ellenállásnak, és felosztani a gyerekcsapatot egyrészt az elállatiasodó, elvetemült, azaz rossz Vadászokra, másrészt a szeretetreméltó, humánus, azaz jó többiekre. Jack és Ralph, fekete és fehér, …– és tetszik a film, gyerekek egy szigeten: – Nagyon jó! –.
Az egészséges elme így védekezik a filmmel szemben, Igaza van, mert a jó film bánt, a jó film nem az egészségeseknek készül.

A történet egy szigeten játszódik. Valami hiányzik innen. Röfi azt mondja: „De jó lenne, ha lenne itt egy felnőtt. Ők mindig tudják, mit kell csinálni.”. Nincsenek meg a mindennapi élet szabályait fenntartó tekintélyek, a jól bejáratott alapok hiányoznak. Nincsenek felnőttek, vagyis ezen a szigeten nincsen ott az Isten.

Mit lehet kezdeni egy istennélküli szigeten? Két lehetőség van. Egy: átmenetinek tartjuk ittlétünket. Ebben az esetben úgy teszünk, mintha Isten nélkül is megállnának az isteni törvények; kifelé nézünk a szigetről, és hisszük, hogy van mit néznünk. Ez adja az erőt a kintről hozott, alapjavesztett törvények betartására. Ez adja az erőt, hogy civilizáltak maradjunk. Ennek a kifelé nézésnek a legszembeszökőbb jele a tűz, hiszen a tűz azért kell, hogy észrevegyenek. Éppen a Vadászokra bízni ezt: végzetes hiba. Amikor egy repülő zúg el a sziget felett, a tűz nem ég. A Vadászok ugyanis vadásztak.

A másik lehetőség: isteneket teremteni. „A szörny bennünk van” –hangzik el a filmben. Semmiből teremteni csak az istenek képesek, az ember magából kell hogy teremtsen. Így válik a kezdeti "állati, elvetemült”–„humánus, emberi” megkülönböztetésünk az „értékteremtők” és az „értékőrzők” kettősévé.

Az értékőrzők leapadnak, elfogynak. Gyengék, hozott értékeik mit sem érnek a Nagy Értékadó nélkül. A civilizációs érték itt annyit ér, mint egy zsák arany. Vagy kettő. Kifelé néznek, magatehetetlenek, etetni kell őket, mint a csecsszopókat. Az értékőrzők impotensek. Mi értékőrzők vagyunk.

Az értékőrzés párlata: Röfi, valójában az egyetlen értékőrző, az igazi. Nem hisz a szörnyekben, emberséges és puhány. Szeretem és irritál, ő az osztályelső, a szemüveges, a tornából felmentett. Felvilágosult és okos. Normális. Ő a neonbetűs „NEM” az értékteremtők minden tettére, minden teremtményére, ő a Kőszikla, amelyre egyházat lehet építeni, amely még a templom romjai közül is sértetlenül mered az égre; ő az, aki szemet szúr. Belekötnek, gúnyolják, mert félnek tőle, … – mert csak tőle van miért.

Ralph a vezér marionett figura. Röfi elveit vallja, Röfi érzéseit érzi: Röfiül beszél; „Ugye nincsenek szörnyek Röfi?” –kérdezi. Ő a leggyengébb a szigeten: Röfi ereje hajtja. Röfi erejét pedig az adja, hogy nem veszi észre, hogy egy szigeten van. Helyesebben mondva, nem tudja, mit jelent az, hogy Sziget. Röfi egy modern Robinson: ha egyedül lenne a szigeten, boldogan és megingathatatlan hittel halna éhen. De a gyengének kevés a legerősebb ereje is. Akár Ralphról is szólhatna ez a film, egy ingadozóról, a harmadik csoportról: az értékkeresőkről.

Az értékkeresők átmeneti állapot. Röfit kivéve mindenki belekóstolt. Veszélyes hely, aki túl sokáig marad benne, megrokkan. Ez Ralph sorsa. Jack és kórusa három perc alatt váltak Vadászokká. Jacknek szerencséje volt: elkerülte Röfit.

Van egy jelenet a filmben, azután hogy Jack elválik a többiektől, külön akar élni. Elmegy, – egyedül. (Ekkor van először a filmben valaki egyedül.) Ralph utána kiált, Jack tétovázik: visszamenne, de nem lehet. Ralph is tétovázik: Jackkel menne, de nem lehet. Ez a film legigazabb pillanata. Árulkodó pillanat: Jack és Ralph ugyanaz, – felcserélhetők. És ezt mindketten tudják is, ez a film utolsó kockája: egy fényképfelvétel Ralph-Jackről.

Jack is tudja. Jack csaló. Azt hazudja, hogy Röfit semmibe lehet venni, hogy nincsen rá szükség. Csakhogy Röfi szemüvege nélkül nincs tűz, tűz nélkül nincsen élelem, élelem nélkül mit sem érnek a teremtett rítusok. Ez csupán a felszín. Bántó, ügyetlen és segítőkész dramaturgiai húzás. A film itt lebetűzi nekünk, hogy „a- mit  Rö-fi kép-vi-sel, az nem meg-ke-rül-het-ő, nem mel-lőz-het-ő”. És ennek a hamis gesztusnak a szétkürtölésével nem engedi hallatszani azt, ahogy a Vadászok tényleg megfeneklenek rajta.

Az értékteremtők kudarcának – hogy Röfit nem tudják semmibe venni – első jele, hogy meg kell ölniük. Amíg a Szörny ellenfél: legbensőségesebb világuk elborzasztó harcosa, addig Röfi ellenség: egy felejtésre ítélt, de minden erőfeszítés ellenére idegenné válni nem tudó világ megkerülhetetlen mementója. Az egyetlen ellenség. A kudarc másik jele: Röfi szívóssága. A rázuhanó szikla alól Ralphként menekül tovább. Ralphként űzik, s már a befejező mozdulatra emelik falándzsáikat, hogy véglegesen megtisztítsák világukat mindentől, ami Röfi, amikor 180 centiméteres, tengerészöltönyös márványszobor parancsol nekik állj-t.

Akit egy szobor meg tud állítani, szánandó. Az értékteremtők nagy hazugsága éppen az, hogy értékteremtők. Nem mondják, de úgy tesznek, mintha azok lennének. Mintha elég tiszták vagy elég mocskosak lennének hozzá. Miközben tudják, hogy nem azok. Ez a Szobor – ez a Felnőtt – éppen annyira valóságos a Szigeten, mint a Szörny. A film végén a Szörny lassan megmerevedő teste a Szobor súlyos márványtalpa alatt fekszik. A Szobor arányos, formás, esztétikus. A Szobrot az értékteremtők hozták magukkal a szigetre. A Szörny vértől csöpögő, alaktalan, messzeszagló, iszonyatos. Újszülött, a Vadászok gyermeke. A Szigeten egyedül ők tragikusak, … magukban elhozták gyermekük gyilkosát.

A többiek visszamentek a jó öreg Angliába, csak mi ketten – Jack és én – maradtunk itt a szigeten. Csak mi vettük észre, hogy a Szörny nem pusztult el. Minden nap kimentünk megnézni, hogyan áll a küzdelem. Jack azt várta, amikor majd a Szörny végleg földre dönti az egyre nagyobb felületen hajszálerekkel patinázott hófehér testet, én a Szörny végső vereségét vártam. Időnként még éjjelente is felriadtunk az üvöltések és dübögések elborzasztó robajára.

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé izgatott minket mindez. Fogadásokat kötöttünk rájuk, verses rigmusokat faragtunk a harcukról. Azonban valami megmagyarázhatatlan erő nap mint nap odakényszerített minket. Úgy éreztük, ha egy napot is kihagyunk, valami nagyon nagy baj történik. Úgy éreztük, hogy vannak még nagyon nagy bajok.

Néha furcsa hangokat szoktam hallani, emberbeszédet, éneket, de Jack csak nevet rajta. Azt mondja, öregszem. Ő álmodni szokott. Nagyon fontos álmok ezek –mondogatja, és reggelre elfelejti az egészet. Tegnap éjjel is motyogott valamit, de nem értettem mit. Mintha Röfit láttam volna akkor éjjel a fák között. Egy hatvanegy-néhány éves Röfit. Agyrém. Ma hajnalra meghalt Jack. Érzem, nem élem meg az estét.