Fáradt szemű, a szúrós levegőtől pirospozsgás fakopáncsok monoton krampácsolása tölti ki lassan télbe csavarodó tereink, aluljáróink és egyéb, emberekkel sűrűn pötyögtetett dúcpontjaink közvetlen környékét. Tíz ütés, egy slukk, húsz ütés, egy korty, negyven ütés, pihenő … kipp-kopp, kipp-kopp …, épülnek Gagyifalva kiskunyhói. Az ügyes kezek szorgos munkája nyomán a puritán minimalizmus és funkcionalitás jegyében fogant házacskák lassan és unottan terpeszkednek el maguk alá gyűrve anakronisztikus téréhségünk még megmaradt utolsó mellvédjeit. Közelg december hónapunk 25. napja. “Három darab egy százas!” “Hármat fizet kettőt kap!” A belvárosi szatócsboltok, a körúti butikok és a bevásárló központok árudáinak márkázott termékeihez képest zömmel erősen nyomott árfekvésű és általában kérdéses minőségű, helyenként szemet kerekítő design-ok óévvégi kavalkádja. A twistelő hónaljgyantától a zenélő kotonig minden. Üveges tekintetű bevásárló zombik és bankó zizegés…, hát ismét elkezdődött. Egy kicsit talán korábban is, mint tavaly. Egy kicsit talán mindig korábban, mint tavaly.

 

Egyesek szerint, december 25. egy Jézus nevű istenember születésének napja. Maga az ünnep Rómában keletkezett a IV. század elején komoly teológiai csatározások hozzávetőleges liturgiai nyugvópontjaként. Az időpont megválasztását nagyban nehezítette, hogy a különböző ókeresztény közösségek a legkülönbözőbb időben tartották ezt az ünnepet. Május 20., április 18., november 25 és január 6. közül a választás azon egyszerű ok miatt esett december 25-re, mert a keresztény egyház ezzel - a története során már többször kiválóra vizsgázott marketing stratégiával - akarta ellensúlyozni az általa pogánynak nevezett, a korban igen népszerű vallások több évezredes hagyományát, amely relígiók ekkor ülték a Nap születését üdvözlő örömünnepüket. (December 25. a téli napforduló napja: az egyre rövidülő nappalok utáni első előzőnél hosszabb.)

 

Mások ködös véleménye szerint, a szeretet ünnepe.

 

Persze, persze…, nem tudunk ünnepelni. Rendben van…, ahogy szeretkezni sem és játszani sem, aláírom. És persze munka helyett is robotolunk, és pihenés helyett egyszerűen csak semmit sem csinálunk, vagy épp túl sok mindent…, bla bla bla… , kipp-kopp, kipi-kopi bla bla…

Nem hazugság, de nem is igaz. Hiszen csak egyetlen pillanat kell. Az izzadságos sütés-főzés, az embertömegben percek alatt értelmét vesztett ajándékok utáni loholás, a nagymamák, ángyok és anyósok körüli kompromisszumok fásultsága, az előre, együtt megvásárolt meg nem lepetések racionalitása, és a többi, végenincs számú ünneppótló küszködéseink közepette, … egyetlen rövid pillanat. Amikor egyedül vagyunk,… tényleg egyedül. Amikor a körülöttünk nyüzsgő szeretteinket is magukra tudjuk, és merjük hagyni. Mert csak akkor és ott lehet találkozni egymással. Talán valamivel kevesebb ez, mint a szeretet, de végtelenül több a szokásos december végéknél.

 

Az önkormányzatok kiadnak minden talpalatnyi területet, hiszen ők is csak pénzből gazdálkodnak, az árusok pedig ellepik a városokat, elvégre nekik is élniük kell valamiből. Az emberek is veszik az “olcsó oszt jó” cuccokat, lévén ott kell megtakarítani, ahol csak lehet, és az újságírók is egyre többet foglalkoznak az ünnepekkel…, de hát mi is csak forintért tudunk vásárolni! Hát akkor meg?!  

Kipp-kopp, kipi-kop.. Ki kopog? Tán…? Á, dehogy!