István bácsi is elég mozgalmas órát rittyentett tánccal, énekkel. Egészen különös módon ötvözi a gyermeket és a fegyelmet tartani tudó tanárt. Persze, a titok egyszerű: tisztelet. Ő olyan gyerek, akit lehet tisztelni, és szeretni is, ami megint nem mindegy. Most ő a kedvencem, szeretem, ha ott van a zsibongáson, jó egy térben vele. Nem jó táncos, szerintem, sokkal jobb zenész, de csak egészen ritka az - és nem is szükséges a gyermekekre gyakorolt hatás (eredmény) tekintetében -, hogy az előadóművészi és a pedagógusi véna találkozzon (Csaba bácsi). Milyen furcsa, hogy felnőtt emberek teljes nevét nem ismerem, noha akár napról napra láthatnám. Csaba bácsi, István bácsi.
Misi bácsi a Judo edző, illetve - talán csak elsőben - az órarend részeként, harmadolva a testnevelési órákat, önvédelmet oktat. Aki ezt kitalálta, az nagyon tudott valamit. Misi bácsi a jó alapötlet mellett, szintén olyan ember, aki mellett biztonságban érzi magát az ember. Mármint abban az értelemben, ami a bizalomnál az elsődleges, hogy ő maga – nagy termete, nyilvánvalóan képzett harcos volta ellenére – veszélytelen, megnyerő, kedves ember. Egy nagy medve. Bemutató órán akkora tockost adott egy negyedikes srácnak, aki rendetlenkedett – és ugye, önvédelmi gyakorlatoknál a fegyelmezetlenség nagyon kellemetlen sérülésekkel járhat -, hogy az csak úgy nyekklett előre. És, lám, nem panaszkodott, nem jöttek a szülők. Volt egy nagy lakli úszómester ismerősöm, aki egy idő után elunta egy sutyi romagyerek már-már baleset közeli idiotizmusát, sokadik figyelmeztetés után adott neki egy emberes pofont. Kiderült, hogy a vajda fia, aki másnap jött, és megköszönte neki. Kevés embertől tűrném el, hogy kezet emeljen a gyerekemre, de tőle egy ilyen szituációban minden további nélkül.
Orsi néni Petra lányom ének tanára. Nem igazán tűnik fazonnak, és nagyon nem örültem, hogy nem Csaba bácsihoz került Petra, de elég volt egy bemutató óra, hogy szinte ugyanazt a profizmust (mármint a gyerekek részére átadott profizmust) lássam, mint Csaba bácsinál. De most csak a fazonokról.
Karcsi bácsi a kedvenc fazonom. Nem tanítja Petrát, nem tudom, milyen tanár, de karvezetőként, énekesként, gyermekrend teremtőként elsőrangú. Első ránézésre (és minden továbbiban is) olyan, mint egy pedofil pap, főleg fehér-vörösben a Bazilikában. Ahogy meglátom, mindig mosolyra fakaszt ez a furcsa elcsúszás külső és belső között.

Lányom 10 éves múlt. Gyönyörű és okos: ez nem az iskola érdeme. Határozott, érzékeny és tartózkodó, ez sem az iskola érdeme. Nem lakom velük, minap kértem, mutassa meg, mit tanult legutóbb zongoraórán. Mutatott kettőt, majd egyet, amihez basszus kíséretet illesztett. (A komponált kifejezést azért erősnek érzem J) És nem egyszerűen azt játszotta ballal is, amit jobbal. Nem tudok zenélni, de annyira hallok, hogy tudjam, ezt tényleg ő csinálta, és nem gagyi. Feleségemnek mondom, a gyerek komponál, mire ő, az még csak-csak, de mesekönyvet írnak Lilivel, nevet Ági.
. Milyen könyvet írtok? Megmutatod?
- Lilivel írjuk, és az apukája segít kiadni.
- Én nem tudnék? Én is írok.
- De te cikkeket írsz – néz rám már-már lesajnálóan – ez pedig könyv lesz. Elküldjük a kiadóba, ott valaki kijavítja, és aztán kiadják.
- Én az újságnál többek között éppen az vagyok, aki ilyen írásokat olvas, és kijavítja, ha kell.
- És magadat is te javítod? – szegezte nekem az aduászt.
- Nem.
Ezzel a téma részéről le is volt zárva.
A gyerek zenélget, táncol, a nagyszobából felismeri az A hangot, énekel, rajzol. Mindez nagyban az iskola érdeme. És végre ismét nem ötös a magatartása, ami megint csak Petra érdeme.