A 10 éves Petra lányom már vagy 3 éve jár formációs akrobatikus rock and rollra.
Egy patinás művelődési házban szoktak versenyeik lenni. Kisiskolásoktól nagyig rengetegen (főleg lányok), többféleségük ellenére is eléggé sablonos jelmezekben, nagy, izgatott zsongás, még talán a vécékben is megy az „5-6-5-6-7-és”. Szülők, fejetlenség, de az egész mégsem pánikszerű. Ugyanazzal a kb. 1 perces koreográfiával indulnak a mieink, amellyel legutóbb, néhány hete nyertek. Annak ellenére jó itt, hogy ver a víz a vesztesként azonnal megsértődő szülők csapatától, akiket soha senki nem fog tudni meggyőzni arról, hogy ma úgy nyertek a lányaink, hogy a három induló közül messze-messze az ő produkciójuk volt a leggyengébb.

A művelődési ház szocreál, bársonyozott színházterme már kevésbé jó hely. Mindaz a sértettség, megbántottság, amit összegrundoltak eleddig maguknak a szülők, itt szinte szagos félelemként pontosan érzékelhető. Mindenki siet, akinek a gyermeke végzett, az feláll, kimegy, alig fér el a fényképező szülőktől, nem teljesen őszinte elnézések és bocsánatok, miközben az egész program csak görög a maga jellegtelen és tagolatlan, felpörgetett egyneműségében. Pontosan lehet érezni, hogy ezek a felnőttek ide ma nyerni jöttek, és nem azért, hogy elhozzák versenyezni a gyermekeiket, akik vagy nyerni akarnak ma, vagy nem. Mintha használnák itt a gyerekeket, és ez nem tetszik.

Petra azt mondta, hogy itt csak azt pontozzák, hogy „ők milyen ügyesek”, és sem a jelmez, se a „sorok nehézsége” nem szempont, mert ezt nekik Attila bácsi (az edzőjük) mondta. Én ezt nem hiszem el, de ha így van, akkor ez egy meghökkentően szakmaiatlan versenykiírás. Ettől függetlenül is azt gondolom, hogy a zsűri tevékenysége, a pontozás, az értékelés nagyrészt botrányosan színvonaltalan. Szintén Petra mondta, hogy nagyon csodálkozott, amikor az egyik bíró (ahogy a másik kettő is) az 1-es számot emelte fel számukra, mert neki valaki azt mondta, hogy neki az a bíró megmondta, hogy sohasem fog nekik első helyezést felmutatni. Persze, pletykák és sértettségek, és megbántódások, és miegymás. Amiknek megint csak semmi köze a gyermekekhez.
Már másodízben tapasztalom itt, hogy gyakran annyira mellélőnek, amit a hozzá nem értés mellett már csak a csalás és/vagy az elfogultság magyarázhat.

Egyébként nem annyira bonyolult dolog itt a pontozás: minél inkább egyszerre kell csinálni, minél pattogósabban, a térkihasználást, a létrehozott alakzatok ötletességét kell nézni. De főleg az egyszerre és a pattogós végrehajtás a fontos. Ráadásul ebben az esetben csupán kettő, három induló közül kell választani. Minden általam megkérdezett szülő csodálkozott azokon az eredményeken, amin én is felháborodtam a magam módján. Más dolog, hogy nem igazán érdekelt senkit, amíg nem az ő gyermekéről volt szó. És ez az első pont, ahol legalább a gyerekekről is szó van.

Nem gondolom, hogy a gyermekek számára nagy törés lenne, ha igazságtalanul értékelik őket, mivel ez emberi életünk egyik alaphelyzete, amit nem lehet elég korán kezdeni. Ráadásul, majd az anya és az apa, és a Sanyi bácsi megnyugtat, hogy nem a gyermek hibája, mivel az a mocskos zsűritag megmondta, hogy minket mindig lepontoz. Ördögi körök ezek, mert a felvetés tisztázhatatlansága ellenére (hogy bárki bárkinek bármit mondott bármikor és ez bármennyire is befolyásolna bárkit bármiben), mégiscsak igaz, hogy a zsűrizés botrányos. Teljesen érthetetlen, hogy miért nincsen itt valamiféle minőségellenőrzési eljárás, amely után lapátra tehető az a zsűri, aki egy professzionálisan összedolgozott, rengeteg ötlettel tarkított, különleges hangulatú jelmezben előadott, lendületes programot egy teljesen középszerű duó mögé sorol úgy, hogy összesen ketten indulnak. A szülők beleképzelik magukat a gyermekeik helyzetébe, és reszket a gyomruk, a lábuk, gyakran járnak vécére, miközben a gyerekek játszanak. Vannak gyerekek, akik izgulnak, mások kevéssé, ahogy játék közben is vannak izgulósak és vannak nyugisak. Az önmagukban bizonytalan szülőket megalázni azzal, hogy egy ilyen zsűri pontoz, az mindenképpen tisztességtelenség és szégyenletes.

Ma túltengeni tűnnek, de messze nem egyeduralkodók a negatívumok. Csodálatos dolgok történnek ott, ahol sok ember intenzíven csinál valamit.

Az egyik hatos formációban az egyik – mondjuk 10 éves - lány ront, és ettől annyira pánikba esik, hogy szinte teljesen elveszti a kontrollját. Néha beletalál, majd megint elvéti. Kevés szomorúbb dolgot láttam az eddigiekben, mint most az ő összetört, kétségbeesett és mégis magát fegyelmező veréb testét, veréblelkét, aki 30 másodperccel a vége előtt már tudja, hogy elrontotta, tudja, hogy miatta fogják lepontozni őket, tudja, hogy milyen keserűek lesznek a most következő napjai, de mégis végigcsinálja. Engedi nekünk látni ezt a mérhetetlen fájdalmat. A kérdés az, hogy vajon 10 évesen kell ilyeneket átélnie egy gyermeknek? Rendben van az, hogy a vesztesek magányát ilyen felcicomázott keretek között még sokkolóbbá téve éljék meg 6-10 éves emberkék?

Egy másik esetnél a 9 év körüli páros egyik tagja hibázik, teljesen elveszti a fonalat, mire társa tovább mozog a koreográfia szerint, de tartása egy kicsit megváltozik, egy kicsit megereszkedik, egy leheletnyit társa felé fordul, így mozgása nem egyszerűen minta, hanem valódi felkérés, valódi táncba hívás. Gyönyörűek.

Persze mindkét csapat utolsó lett, de ez ebben az esetben teljesen jogos, hiszen a rontás az rontás, ott mese nincsen. Amit szépségben és emberségben adni lehet, az ezen a táncágon belül, sajnos, nem tudhat érték lenni.

Valahol a második bekezdés környékén leírtam magamnak egy amolyan jelzőmondatot, ami majd emlékeztet arra, mivel is szeretném lezárni ezt az írást. A mondat a következő volt: „A felnőttek borzasztóak, a gyerekek remekek.”