Angyali szép

Mikor jajszava híján illan az élet
s a csendből előlép atyja: a Lét,
égi köpennyel hogy betakarja
életelárult két kicsinyét,
s még testizű lelkünk halk remegését
hűs patak oltja, – angyali szép, angyali szép!
De félem e percet, nem tagadom.
Halljad az álmom, s te is elnehezülsz:

„Asszony ölednek húsgyönyörében,
vérerű ajkunk nedv-örömében ünnepelünk, ám jő a sötét;
jő a sötét, és el nem ereszt,
roppan az égbolt rettenetest, – íme a vég, s mi csak nevetünk.
A semmi öléből csendszuszogás,
mint hajnali harmat a hótakarón,
nyílik az űr és Ő fölemel
két nevetőjét jóakarón.
Isteni orcát lát a szemünk,
szó elakad, már nem nevetünk,
s az égi karokkal langymeleg ódát,
csend üde zsoltárt énekelünk.”

Ásit a napfény, majd elered
fényre deríti fényeimet.
Ó, az a hajnal! Nem feledem:
Halk szuszogásod meztelen ívét,
éjjeli vágyunk gyűrt tetemét,
a csókjaim itta két kicsi halmot,
mint életre éledt két csemetét.
Angyali szép! Ördögi szép!