Vándordal (dalszöveg)
Falak repedésén
pocakot eresztve
lassan csordogál be
a tegnapután este,
hűsen simogatja
kékre fagyott szádat,
semmid nem maradt már,
amivel bánthatnálak
Szendiszűcs István grafikáiMa még ismerős lesz
a kisszobányi este,
egyszer elindulsz majd
mégis idegenbe
Kiegyenesedsz
a hétszer meggyűrt ágyban,
térdig elmerülve
labirintusában
Felegyenesedsz
a százszor görbült térben,
fáradt, csúf testeddel
elindulsz majd szépen
Araszlépő csizmád
hosszan leakasztod,
a komódtól a székig
rászánod a napot,
a könyvek kanyonjánál
sosem nézel hátra,
belegyalogolsz
a szőnyeg-óceánba,
a küszöb hegygerincén
sosem nézel hátra,
negyednapra elérsz
a lábtörlő rongyjára
Hetek-havak jönnek,
majd két holnapra még egy hét,
és feléred az ajtó
tonnányi kilincsét
S mikor majd kint állsz
egyszer a sötétben,
nem marad már semmid,
csak a falak repedése
És mikor majd kint állsz
végre a sötétben,
nem marad már semmid
