Egy kapkodás ideológiája
Ma folyt a vita a parlamentben a közbeszerzési törvényjavaslat kapcsán. A hozzászólások a napi sajtó felvetéseit követve elsősorban annak aggályosságát emelték ki, hogy sok ellenőrzési lehetőség leépül a közbeszerzési pályázatok kapcsán, ami utat nyithat a visszaélésekre, elsősorban arra, hogy valaki(k) saját szubjektív véleményük vagy éppen személyes érdekeik szerint bíráljon(janak) el pályázatokat.
A pályázatok kapcsán (legyen az úniós vagy közbeszerzés akár) nem kevés pénz illan el. Választási kommunikációjában a Fidesz azt ígérte, hogy ezeknek a pályázatoknak is a körmére néz, most amikor megtehetné, hogy – a biztosítékok, ellenőrzési fórumok megerősítésével - objektívabbá tegye a pályázatok elbírálását, vagyis elejét vegye a személyes érdekek érvényesítésének a bírálatok kapcsán, első lépésként ezeket a biztosítékokat gyengíti le. Azt állítja, hogy amikor a pályázatok független szakmai bírálatának kötelező voltát megszűnteti, vagy amikor lehetőséget ad arra a kiírónak, hogy ne kelljen kötelezően ellenőriztetnie a kiírás hirdetményének megszövegezését, pénzt takarít meg. Valóban pénzt takarít meg, hiszen nem kell annyi független, szakmai tanácsadói díjat fizetni, és valóban gyorsulni is fog az eljárás, mivel több ellenőrzési eljárás megszűnik, vagyis könnyebb dolga lesz a pályázatok kiíróinak is és a pályázóknak is.
Akkor mi a baj? Ki jár rosszul? Mindenki, aki esetleg sorra hiába adja majd be pályázatait, mert az összes pénzleosztást a kiírók és azok kedvezményezettjei fogják megszerezni – kevés költséggel, gyorsan. A biztosítékok lényege a biztosítás, ebben az esetben ezek a biztosítékok azt biztosítják, hogy mindenki aszerint nyerhessen egy pályázaton, hogy ő-e a legjobb az adott feladatra, és biztosíték az ellen is, hogy a pályázat kiírói már magában a kiírásban lehetetlenné tegyenek minden pályázatot – azt az egyet kivéve, persze. Ad absurdum, ha ez a törvény életbe lép, akkor a kiíró a pályázati feltételekbe minden további nélkül beleveheti, hogy a pályázó családjában kell, legyen egy Kövér László nevű ember. És ugye, ennek a törvényesen kiírt pályázatnak elég sokan nem tudhatnak eleget tenni.
A kormány részéről a két perces hozzászólásokra egy végtelenül unalmas és nem túl okos ember válaszolt. A hangsúlyt az egyszerűsítésre helyezte, és a mostanában szokásos „nem kell fék a jó autónak” gondolatkört is érintette, természetesen, csupán sugalmazás szintjén. Ez önmagában csak egy lecke felmondása volt, azonban elpettyentett egy dermesztő gondolatot is. Azt kezdte fejtegetni, hogy a hazánkban tapasztalható gazdasági egyenlőtlenségeket e törvénnyel jogegyenlőséggé változtathatjuk, és ezzel az alapvető esélyegyenlőség ideálját közelítjük. Ez pedig azt jelenti, hogy ezzel a törvénnyel az üzleti élet erősebbjeivel szemben lehetőséget adnak a kevéssé erős (tehetséges, tőkeerős, rámenős, stb.) résztvevőknek is közpénzekhez jutni. Ez még mindig nagyon bájosan hangzik, de ha még „magyarabbra” fordítjuk, azt jelenti, hogy a pályázatokat nem a legjobb pályázó fogja nyerni, hanem az, akit a kiíró – mindenféle szociális és/vagy nemzetpolitikai és/vagy egyéb megfontolásokból - a legjobbnak ítél.
Valamit el kell fogadni, ha kapitalista piacgazdaságban gondolkodunk: a legolcsóbb minden esetben az, ha a legjobb, azaz gazdaságilag legpotensebb, de nem túl drága pályázók nyerik el a közpénzeket. Egyszerűen azért, mert ők azok, akik a leginkább képesek helyt is állni ezekért a vállalásokért. Megtehetjük, hogy nem adunk közpénzt olyan pályázónak, aki nem magyar, vagy nem elkötelezetten nemzetben gondolkodó, de akkor majd nézzük meg azokat az utakat, épületeket, színházakat, amelyek létrejönnek. (Csak nézzünk végig a vidéki színházak vezetőin: Balázs Péter Szolnokon Szikora János helyett, Besenczi Árpád Zalaegerszegen Bereményi Gézával szemben, vagy Oberfrank Pál Veszprémben Sopsits Árpád helyett!) Ha nem a legpotensebb nyer, akkor azok a közpénzek messze nem tudnak úgy hasznosulni, mint az elvárható lenne. És most nem a lenyúlásról beszélek, hanem arról, hogy gyenge technológiával és tőkeerő nélkül minden többe kerül. Ahol nem a legjobb nyer, ott az egész társadalom veszít.
A kormány részéről felszólaló valamiféle régmúlt időket idéz meg (legutóbb a kommunizmus ideálja volt ez), amikor az egyenlőségre hivatkozik. Az egyenlőség a kapitalista piacgazdaságban azt jelenti, hogy mindenkit csak csupán képességei és tettereje, vagyis gazdasági potenciálja alapján kap gazdasági lehetőségeket piacon és pályázatokon egyaránt, ebbe a versenybe mindenki egyformán beszállhat, és a bírálat semmi másra nincs tekintettel, mint az adott feladat elvégzésére való alkalmasság: se politikai nézet, se származás, se szemszín, se baráti kör nem játszik. Ezt az egyenlőséget - holmi kommunisztikus alapelvekre hivatkozva - súlyosan megsérti a felszólaló gondolatmenete.
Kapkod a kormányunk, minden energiáját eleddig felemészti a megszerzett hatalom mindinkább kontroll nélkülivé tétele. Alapvetően nem nagy probléma, ha szemben a demokratikus elvekkel, egy hatalom szubjektív mércéket állít fel a társadalom szereplői számára, vagyis, amikor saját személyiségéből eredően, és nem objektív törvényi ellenőrző rendszeren keresztül dönt jó és rossz között, támogatandó és elvetendő között. Ehhez azonban egy bölcs hatalom szükséges, akiben megbízik egy egész társadalom. Ez a kormány nem ilyen, marad tehát a demokratikus társadalmi kontroll.
Illetve nem marad.
A pályázatok kapcsán (legyen az úniós vagy közbeszerzés akár) nem kevés pénz illan el. Választási kommunikációjában a Fidesz azt ígérte, hogy ezeknek a pályázatoknak is a körmére néz, most amikor megtehetné, hogy – a biztosítékok, ellenőrzési fórumok megerősítésével - objektívabbá tegye a pályázatok elbírálását, vagyis elejét vegye a személyes érdekek érvényesítésének a bírálatok kapcsán, első lépésként ezeket a biztosítékokat gyengíti le. Azt állítja, hogy amikor a pályázatok független szakmai bírálatának kötelező voltát megszűnteti, vagy amikor lehetőséget ad arra a kiírónak, hogy ne kelljen kötelezően ellenőriztetnie a kiírás hirdetményének megszövegezését, pénzt takarít meg. Valóban pénzt takarít meg, hiszen nem kell annyi független, szakmai tanácsadói díjat fizetni, és valóban gyorsulni is fog az eljárás, mivel több ellenőrzési eljárás megszűnik, vagyis könnyebb dolga lesz a pályázatok kiíróinak is és a pályázóknak is.
Akkor mi a baj? Ki jár rosszul? Mindenki, aki esetleg sorra hiába adja majd be pályázatait, mert az összes pénzleosztást a kiírók és azok kedvezményezettjei fogják megszerezni – kevés költséggel, gyorsan. A biztosítékok lényege a biztosítás, ebben az esetben ezek a biztosítékok azt biztosítják, hogy mindenki aszerint nyerhessen egy pályázaton, hogy ő-e a legjobb az adott feladatra, és biztosíték az ellen is, hogy a pályázat kiírói már magában a kiírásban lehetetlenné tegyenek minden pályázatot – azt az egyet kivéve, persze. Ad absurdum, ha ez a törvény életbe lép, akkor a kiíró a pályázati feltételekbe minden további nélkül beleveheti, hogy a pályázó családjában kell, legyen egy Kövér László nevű ember. És ugye, ennek a törvényesen kiírt pályázatnak elég sokan nem tudhatnak eleget tenni.A kormány részéről a két perces hozzászólásokra egy végtelenül unalmas és nem túl okos ember válaszolt. A hangsúlyt az egyszerűsítésre helyezte, és a mostanában szokásos „nem kell fék a jó autónak” gondolatkört is érintette, természetesen, csupán sugalmazás szintjén. Ez önmagában csak egy lecke felmondása volt, azonban elpettyentett egy dermesztő gondolatot is. Azt kezdte fejtegetni, hogy a hazánkban tapasztalható gazdasági egyenlőtlenségeket e törvénnyel jogegyenlőséggé változtathatjuk, és ezzel az alapvető esélyegyenlőség ideálját közelítjük. Ez pedig azt jelenti, hogy ezzel a törvénnyel az üzleti élet erősebbjeivel szemben lehetőséget adnak a kevéssé erős (tehetséges, tőkeerős, rámenős, stb.) résztvevőknek is közpénzekhez jutni. Ez még mindig nagyon bájosan hangzik, de ha még „magyarabbra” fordítjuk, azt jelenti, hogy a pályázatokat nem a legjobb pályázó fogja nyerni, hanem az, akit a kiíró – mindenféle szociális és/vagy nemzetpolitikai és/vagy egyéb megfontolásokból - a legjobbnak ítél.
Valamit el kell fogadni, ha kapitalista piacgazdaságban gondolkodunk: a legolcsóbb minden esetben az, ha a legjobb, azaz gazdaságilag legpotensebb, de nem túl drága pályázók nyerik el a közpénzeket. Egyszerűen azért, mert ők azok, akik a leginkább képesek helyt is állni ezekért a vállalásokért. Megtehetjük, hogy nem adunk közpénzt olyan pályázónak, aki nem magyar, vagy nem elkötelezetten nemzetben gondolkodó, de akkor majd nézzük meg azokat az utakat, épületeket, színházakat, amelyek létrejönnek. (Csak nézzünk végig a vidéki színházak vezetőin: Balázs Péter Szolnokon Szikora János helyett, Besenczi Árpád Zalaegerszegen Bereményi Gézával szemben, vagy Oberfrank Pál Veszprémben Sopsits Árpád helyett!) Ha nem a legpotensebb nyer, akkor azok a közpénzek messze nem tudnak úgy hasznosulni, mint az elvárható lenne. És most nem a lenyúlásról beszélek, hanem arról, hogy gyenge technológiával és tőkeerő nélkül minden többe kerül. Ahol nem a legjobb nyer, ott az egész társadalom veszít.
A kormány részéről felszólaló valamiféle régmúlt időket idéz meg (legutóbb a kommunizmus ideálja volt ez), amikor az egyenlőségre hivatkozik. Az egyenlőség a kapitalista piacgazdaságban azt jelenti, hogy mindenkit csak csupán képességei és tettereje, vagyis gazdasági potenciálja alapján kap gazdasági lehetőségeket piacon és pályázatokon egyaránt, ebbe a versenybe mindenki egyformán beszállhat, és a bírálat semmi másra nincs tekintettel, mint az adott feladat elvégzésére való alkalmasság: se politikai nézet, se származás, se szemszín, se baráti kör nem játszik. Ezt az egyenlőséget - holmi kommunisztikus alapelvekre hivatkozva - súlyosan megsérti a felszólaló gondolatmenete.
Kapkod a kormányunk, minden energiáját eleddig felemészti a megszerzett hatalom mindinkább kontroll nélkülivé tétele. Alapvetően nem nagy probléma, ha szemben a demokratikus elvekkel, egy hatalom szubjektív mércéket állít fel a társadalom szereplői számára, vagyis, amikor saját személyiségéből eredően, és nem objektív törvényi ellenőrző rendszeren keresztül dönt jó és rossz között, támogatandó és elvetendő között. Ehhez azonban egy bölcs hatalom szükséges, akiben megbízik egy egész társadalom. Ez a kormány nem ilyen, marad tehát a demokratikus társadalmi kontroll.
Illetve nem marad.
