Alien contra Örömapa
Az amerikai filmipar jellegzetes terméke a kasszasikert hozó filmek folytatása. Itt voltaképpen azt történik, hogy a siker miatt megspórolhatóvá válik a film beharangozásának jelentős hányada, mivel a korábbi rész(ek) a nézőben bizalmat ébresztettek a folytatásra vonatkozóan is. Azonban a folytatással kapcsolatban előáll több probléma is.
Első körben a dramaturgia problémája, miszerint egy olyan film, amit egy darab nagymozifilmnek készítenek, az minden esetben önmagában zárt, önmagába kanyarodó egység, EGY teljes film. A megoldás szinte kivétel nélkül az, hogy az első részben finoman adagolt történésekre rá kell licitálni. Míg az Alien első részében (ami egyébként egy izgalmas, jó sci-fi akciófilm volt) egyetlen lény van, ami csupán egyetlen egyszer egy rövid pillanatra ha látható teljes egészében, végül (végül?) eljut oda, hogy ilyen jellegű lények sokasága küzd a Predator nevű másik egykori jó húzás földönkívüli szörnyetegeivel. Sosem elég az alaptörténet tiszta vonalvezetése (mert mindig ilyen jellegű filmek lesznek népszerűek igazán), hiszen abban minden benne van, ami az alaphelyzetből adódhat, és akkor nincsen miről leforgatni a második részeket, kell egyet csavarni rajta, de legalábbis a rendkívüliségek (mint például a szörny földönkívüliek) számát kell hatványozottan növelni. Az Alien 1 (Nyolcadik utas a halál) egy hitchcocki dramaturgia szerint szerveződő, vagyis kifejezetten izgalmas film, feltéve, ha valaki szereti a hitchcocki sejtetős, szorongáskeltő, helyenként ijesztgetős, de összességében mindenképpen nyomasztó történetvezetést. Az azt követőek legfeljebb középszerű akciófilmek, míg az Alien contra Predator című lezárás már-már komikus. (Pedig az ős-Predator sem volt valami nagy durranás.) Általában az is ront a helyzeten, hogy szinte sosincs annyi pénz a folytatásokra, mint amennyit az első film felemésztett, ráadásul sokszor elegendőnek gondolják a film alkotói, producerei, ha nagyon kevés plusz munkával, csupán az első film farvízén el lehet evezgetni a végső kasszáig. („lehúzni minden bőrt valamiről”)
A kevés példák egyike, ahol valódi, az alapfilmhez mérhető mozi született a folytatásban a Terminator filmek és az Örömapa filmkettős Steve Martinnal.
A Terminator folytatásainak forgatókönyvírói is kitettek magukért, amikor például rosszból jóba csavarják át a Schwarzenegger által megformált droidfigurát, de ebben az esetben inkább a producereket illeti a dicsőség, mivel többször is össze tudták kaparni azt az elképesztően nagy összeget, amibe ezek a filmek kerültek.
Az Örömapa első része egy apa története, akinek a lánya hozzá akar menni valakihez, akinek se a családja nem szimpatikus, és még az sem biztos, hogy az apa egyáltalán készen áll elengedni a lányát. Nem világverő történet, és a film sem az, de egy kedves, kacagtató vígjáték. A második rész alapszabályát ők sem tudták megkerülni, ebben a lánya ráadásul teherbe is esik, amit ismételten nem könnyen tud megemészteni az apa, ráadásul a végén az is kiderül, hogy a saját felesége is terhes, ami viszont K.O.. Ez sem kerül – és joggal - soha semmiféle filmes díj közelébe, de ez is éppen annyira tud szórakoztatni, mint az első rész. Viszont – szemben a túlnyomó többséggel - itt a második részben is éppen akkora hangsúlyt fektettek a poénok lélektani és helyzeti megalapozására, mint az első részben. Karikatúra, de éppen annyira, mint amennyire az első rész volt. Tele nagyon finoman felvezetett, néha elképesztően otromba, és ennek megfelelően kifejezetten mulatságos poénnel, kis didaktikus beütéssel és némi – nem zavaró – romantikussággal.
Egy film nagy sikere adhat lendületet egy folytatásra, ha már annyira ötlettelenek vagyunk, és szeretünk biztosra menni, de a belefektetett munkát nem spórolja meg nekünk. Ahogy az Alien mellett jó filmek százait lakta le a csak és kizárólag üzleti szempontokat figyelembe vevő filmipar, úgy az Avatar sem igen kerülheti el a sorsát. Vélhetően jön majd a második rész, ahol a magas, kék őslakosoknak még több rossz ember (vagy nem-ember) ellen kell még vehemensebben megvédeniük otthonaikat, a Földanyát, vagy még szörnyűségesebb dolgok okoznak majd sokkal nagyobb kataklizmát, esetleg egy teljes Univerzum támad rá a természettel oly kedves és érzékeny módon kapcsolódó lényekkel. És a végén talán még az Alien is ellátogat Pandorára.
Ilyen dolog a filmipar.
Első körben a dramaturgia problémája, miszerint egy olyan film, amit egy darab nagymozifilmnek készítenek, az minden esetben önmagában zárt, önmagába kanyarodó egység, EGY teljes film. A megoldás szinte kivétel nélkül az, hogy az első részben finoman adagolt történésekre rá kell licitálni. Míg az Alien első részében (ami egyébként egy izgalmas, jó sci-fi akciófilm volt) egyetlen lény van, ami csupán egyetlen egyszer egy rövid pillanatra ha látható teljes egészében, végül (végül?) eljut oda, hogy ilyen jellegű lények sokasága küzd a Predator nevű másik egykori jó húzás földönkívüli szörnyetegeivel. Sosem elég az alaptörténet tiszta vonalvezetése (mert mindig ilyen jellegű filmek lesznek népszerűek igazán), hiszen abban minden benne van, ami az alaphelyzetből adódhat, és akkor nincsen miről leforgatni a második részeket, kell egyet csavarni rajta, de legalábbis a rendkívüliségek (mint például a szörny földönkívüliek) számát kell hatványozottan növelni. Az Alien 1 (Nyolcadik utas a halál) egy hitchcocki dramaturgia szerint szerveződő, vagyis kifejezetten izgalmas film, feltéve, ha valaki szereti a hitchcocki sejtetős, szorongáskeltő, helyenként ijesztgetős, de összességében mindenképpen nyomasztó történetvezetést. Az azt követőek legfeljebb középszerű akciófilmek, míg az Alien contra Predator című lezárás már-már komikus. (Pedig az ős-Predator sem volt valami nagy durranás.) Általában az is ront a helyzeten, hogy szinte sosincs annyi pénz a folytatásokra, mint amennyit az első film felemésztett, ráadásul sokszor elegendőnek gondolják a film alkotói, producerei, ha nagyon kevés plusz munkával, csupán az első film farvízén el lehet evezgetni a végső kasszáig. („lehúzni minden bőrt valamiről”)A kevés példák egyike, ahol valódi, az alapfilmhez mérhető mozi született a folytatásban a Terminator filmek és az Örömapa filmkettős Steve Martinnal.
A Terminator folytatásainak forgatókönyvírói is kitettek magukért, amikor például rosszból jóba csavarják át a Schwarzenegger által megformált droidfigurát, de ebben az esetben inkább a producereket illeti a dicsőség, mivel többször is össze tudták kaparni azt az elképesztően nagy összeget, amibe ezek a filmek kerültek. Az Örömapa első része egy apa története, akinek a lánya hozzá akar menni valakihez, akinek se a családja nem szimpatikus, és még az sem biztos, hogy az apa egyáltalán készen áll elengedni a lányát. Nem világverő történet, és a film sem az, de egy kedves, kacagtató vígjáték. A második rész alapszabályát ők sem tudták megkerülni, ebben a lánya ráadásul teherbe is esik, amit ismételten nem könnyen tud megemészteni az apa, ráadásul a végén az is kiderül, hogy a saját felesége is terhes, ami viszont K.O.. Ez sem kerül – és joggal - soha semmiféle filmes díj közelébe, de ez is éppen annyira tud szórakoztatni, mint az első rész. Viszont – szemben a túlnyomó többséggel - itt a második részben is éppen akkora hangsúlyt fektettek a poénok lélektani és helyzeti megalapozására, mint az első részben. Karikatúra, de éppen annyira, mint amennyire az első rész volt. Tele nagyon finoman felvezetett, néha elképesztően otromba, és ennek megfelelően kifejezetten mulatságos poénnel, kis didaktikus beütéssel és némi – nem zavaró – romantikussággal.
Egy film nagy sikere adhat lendületet egy folytatásra, ha már annyira ötlettelenek vagyunk, és szeretünk biztosra menni, de a belefektetett munkát nem spórolja meg nekünk. Ahogy az Alien mellett jó filmek százait lakta le a csak és kizárólag üzleti szempontokat figyelembe vevő filmipar, úgy az Avatar sem igen kerülheti el a sorsát. Vélhetően jön majd a második rész, ahol a magas, kék őslakosoknak még több rossz ember (vagy nem-ember) ellen kell még vehemensebben megvédeniük otthonaikat, a Földanyát, vagy még szörnyűségesebb dolgok okoznak majd sokkal nagyobb kataklizmát, esetleg egy teljes Univerzum támad rá a természettel oly kedves és érzékeny módon kapcsolódó lényekkel. És a végén talán még az Alien is ellátogat Pandorára.
Ilyen dolog a filmipar.
