A szülő szó többes számáról
A nyelv mindig árulkodó, a magyar nyelv – és ez az, ami egyben mívességének, magas kultúrértékének ékes bizonyítéka - különösképpen az. Szülő az, aki gyermeket szül, márpedig ez csak és kizárólag az anya. Minden más ebből következik.
Mindaz, amit genetika címszó alatt tudunk, hogy csak valószínűségek léteznek az apaság témakörben, valójában csak egy igen kicsiny – és kevéssé lényegi - szeglete ennek a problémakomplexumnak. Az anya az, akiben megfogan a gyermek, aki eleinte a saját szervezetén keresztül, később a szervezetéből táplálja, és ez ellen nem lehet és nem is érdemes rugdalózni. A gyermek szülője az anya, akkor is, ha egyben az apa vére is.
A pszichológia egyre erősödő hullámokban találja problémásnak a túlzó anyai kötődést, amely mögött elsősorban a korszellem állhat, mely szerint az autonóm személyiség az egyedfejlődés csúcspontja. Akár így, akár úgy, tény, hogy kezdetekkor nagyon nehéz férfiként valódi partnereivé lenni az anyáknak a gyermekgondozásban. Önmagában már az nehéz, hogy miként lehet képes egy apa a gyermekéhez az anyához képest csak töredéknyire is közel kerülni úgy, hogy antropológiai értelemben nem vesz részt a gyermeknevelésben. Gazdaságilag, gondoskodásban, szeretetben természetesen igen, de hiába próbálkozunk (nagyon helyesen), hogy legalább az esti fürdetés legyen egy rendszeresen visszatérő alkalom a test és lélek szerinti együttlétre apa és gyermeke között, egy apa még csak hasonlóan közel sem kerülhet egy csecsemőhöz, mint az anyja. Emlékszem, hogy amikor Petra lányom megszületett, a feleségem is küzdött azzal, hogy egy „idegen” került a családba, és nem kevés bizonytalan napot, hetet jelentett ez számára, én viszont éveken keresztül voltaképpen csak a feleségemen keresztül voltam képes elengedetten együtt lenni a lányommal. Amikor kettesben maradtunk, abban mindig volt valami furcsa kelletlenség a részemről, mintha a valódi örömöm az apaságban voltaképpen az lenne, hogy megmutathatom a feleségemnek, milyen jó fej apa vagyok. És ennek éppen semmi köze nem volt valós bizonytalansághoz az apaságot illetően, már csak azért sem, mert a lányom ijesztően hasonlít rám, de igenis köze volt ahhoz az antropológiai tényhez, amit anyaságnak hívunk, és ahhoz a sokkal kevésbé antropológiai tényhez, amit apaságnak.
Vannak anyák, akik egész életüket alárendelik a gyermekeiknek, és ebből a szempontból joggal értetlenkednek, miként képes egy apa inkább haverozni, inkább pluszmunkákat vállalni vagy akár kurvázni, mint a saját gyermekével lenni. Nem érthetjük a nőket, ahogy ők sem érthetnek minket. Van egy jóbarátném, aki sok-sok évig családjogi bíróként dolgozott, ő mondta, hogy 15 év alatt egyetlen olyan eset volt, amire azt mondhatta magának, hogy jó döntést tudott hozni egy ügyben, vagyis, hogy váláskor a választás nem a rossz és a rosszabb között történt, hanem volt olyan megoldás, ami minden érintett számára jó szívvel elfogadható lett végezetül.
Bébiszitterként dolgozom egy majd egyéves és egy majd négyéves kisfiú mellett. Minap kapott a nagyobbik egy nagy sárga játékautót, amivel a kicsi szeme előtt játszott órákon keresztül. Amikor a nagy egy rövid időre otthagyta az autót, a kicsi – a maga sajátos mászó-araszoló mozgásával – elindult a játék felé, majd amikor meghallotta a bátyja hangját, egy pillanatra megállt, de miután észlelte, hogy nem közeledik a nagy testvér, folytatta az útját és végül elkezdett játszani a sárga kamionnal. Semmivel sem volt kevésbé érett ez a gesztus, mint amikor ehhez hasonlót egy felnőtt teszi. Az anyák ilyeneket napról napra látnak, az apák viszont csak hírekből értesülnek minderről: az első felülésről, átfordulásról, felállásról. És persze az első kimondott szóról (ami rendszerint a „nem”), és főként a másodikról, ami viszont általában a „mama” vagy az „anya”. (Személy szerint ez ügyben szavam nem lehet, mivel Petra lányom első szava a „dinnye” volt, a második az, hogy „édesapuka”.) Lehet azon morfondírozni, hogy ez igazságos-e így, de nagyon nem érdemes, hiszen mégis csak az anyák azok, akik a legprózaiabb módon megszenvedik a gyermekek kihordását, világra jöttét, és ennek megfelelően örömeik is sajátosak, és kötődésük is alapjaiban más jellegű, mint az apáké. Ebben a dologban igaságot tenni nem lehetséges. Az apák szinte mindig úgy érzik, hogy szakadnak és robotolnak a gyermekeiért, és a feleség valójában jól elvan otthon, míg az anyák a gyermekeik gondozásába túlnyomórészt messze saját tűréshatáraikon túl mennek, és férfi partnereik (szülőtársaik) munkáját közhelyesnek, munka utáni sörözgetését viszont egyértelműen dorbézolásnak, és a család ellen való kihágásnak értékelik, akár szóvá teszik, akár nem.
A mindennapok sem könnyűek így, de ha borul a bili, nos, akkor aztán elborulnak az agyak is, és minden addigi sérelem, sértettség kitör egy pillanat alatt.
Pedig, talán elég lenne elfogadnia mind a két félnek, hogy az anya szülő is egyben, az apa pedig „csak” apa, ha ez utóbbi azért még így sem kevés.
Mindaz, amit genetika címszó alatt tudunk, hogy csak valószínűségek léteznek az apaság témakörben, valójában csak egy igen kicsiny – és kevéssé lényegi - szeglete ennek a problémakomplexumnak. Az anya az, akiben megfogan a gyermek, aki eleinte a saját szervezetén keresztül, később a szervezetéből táplálja, és ez ellen nem lehet és nem is érdemes rugdalózni. A gyermek szülője az anya, akkor is, ha egyben az apa vére is.
A pszichológia egyre erősödő hullámokban találja problémásnak a túlzó anyai kötődést, amely mögött elsősorban a korszellem állhat, mely szerint az autonóm személyiség az egyedfejlődés csúcspontja. Akár így, akár úgy, tény, hogy kezdetekkor nagyon nehéz férfiként valódi partnereivé lenni az anyáknak a gyermekgondozásban. Önmagában már az nehéz, hogy miként lehet képes egy apa a gyermekéhez az anyához képest csak töredéknyire is közel kerülni úgy, hogy antropológiai értelemben nem vesz részt a gyermeknevelésben. Gazdaságilag, gondoskodásban, szeretetben természetesen igen, de hiába próbálkozunk (nagyon helyesen), hogy legalább az esti fürdetés legyen egy rendszeresen visszatérő alkalom a test és lélek szerinti együttlétre apa és gyermeke között, egy apa még csak hasonlóan közel sem kerülhet egy csecsemőhöz, mint az anyja. Emlékszem, hogy amikor Petra lányom megszületett, a feleségem is küzdött azzal, hogy egy „idegen” került a családba, és nem kevés bizonytalan napot, hetet jelentett ez számára, én viszont éveken keresztül voltaképpen csak a feleségemen keresztül voltam képes elengedetten együtt lenni a lányommal. Amikor kettesben maradtunk, abban mindig volt valami furcsa kelletlenség a részemről, mintha a valódi örömöm az apaságban voltaképpen az lenne, hogy megmutathatom a feleségemnek, milyen jó fej apa vagyok. És ennek éppen semmi köze nem volt valós bizonytalansághoz az apaságot illetően, már csak azért sem, mert a lányom ijesztően hasonlít rám, de igenis köze volt ahhoz az antropológiai tényhez, amit anyaságnak hívunk, és ahhoz a sokkal kevésbé antropológiai tényhez, amit apaságnak. Vannak anyák, akik egész életüket alárendelik a gyermekeiknek, és ebből a szempontból joggal értetlenkednek, miként képes egy apa inkább haverozni, inkább pluszmunkákat vállalni vagy akár kurvázni, mint a saját gyermekével lenni. Nem érthetjük a nőket, ahogy ők sem érthetnek minket. Van egy jóbarátném, aki sok-sok évig családjogi bíróként dolgozott, ő mondta, hogy 15 év alatt egyetlen olyan eset volt, amire azt mondhatta magának, hogy jó döntést tudott hozni egy ügyben, vagyis, hogy váláskor a választás nem a rossz és a rosszabb között történt, hanem volt olyan megoldás, ami minden érintett számára jó szívvel elfogadható lett végezetül.
Bébiszitterként dolgozom egy majd egyéves és egy majd négyéves kisfiú mellett. Minap kapott a nagyobbik egy nagy sárga játékautót, amivel a kicsi szeme előtt játszott órákon keresztül. Amikor a nagy egy rövid időre otthagyta az autót, a kicsi – a maga sajátos mászó-araszoló mozgásával – elindult a játék felé, majd amikor meghallotta a bátyja hangját, egy pillanatra megállt, de miután észlelte, hogy nem közeledik a nagy testvér, folytatta az útját és végül elkezdett játszani a sárga kamionnal. Semmivel sem volt kevésbé érett ez a gesztus, mint amikor ehhez hasonlót egy felnőtt teszi. Az anyák ilyeneket napról napra látnak, az apák viszont csak hírekből értesülnek minderről: az első felülésről, átfordulásról, felállásról. És persze az első kimondott szóról (ami rendszerint a „nem”), és főként a másodikról, ami viszont általában a „mama” vagy az „anya”. (Személy szerint ez ügyben szavam nem lehet, mivel Petra lányom első szava a „dinnye” volt, a második az, hogy „édesapuka”.) Lehet azon morfondírozni, hogy ez igazságos-e így, de nagyon nem érdemes, hiszen mégis csak az anyák azok, akik a legprózaiabb módon megszenvedik a gyermekek kihordását, világra jöttét, és ennek megfelelően örömeik is sajátosak, és kötődésük is alapjaiban más jellegű, mint az apáké. Ebben a dologban igaságot tenni nem lehetséges. Az apák szinte mindig úgy érzik, hogy szakadnak és robotolnak a gyermekeiért, és a feleség valójában jól elvan otthon, míg az anyák a gyermekeik gondozásába túlnyomórészt messze saját tűréshatáraikon túl mennek, és férfi partnereik (szülőtársaik) munkáját közhelyesnek, munka utáni sörözgetését viszont egyértelműen dorbézolásnak, és a család ellen való kihágásnak értékelik, akár szóvá teszik, akár nem.
A mindennapok sem könnyűek így, de ha borul a bili, nos, akkor aztán elborulnak az agyak is, és minden addigi sérelem, sértettség kitör egy pillanat alatt.
Pedig, talán elég lenne elfogadnia mind a két félnek, hogy az anya szülő is egyben, az apa pedig „csak” apa, ha ez utóbbi azért még így sem kevés.
