Lehülyézni a szülőt
Sok, mindent megengedő szülőnek van egy-két tabu jellegű határpontja, amit a gyermekei semmiféle körülmények között nem léphetnek át. Ilyenek szoktak lenni a cigaretta, a drog, esetleg a piercing vagy a tetoválás. Egyik iskolapéldája pedig a lehülyézés. Több liberális attitűdű szülő nevelési alapvetése, hogy egy gyermeknek életében talán ha háromszor kell egy hatalmas pofont, vagy kézre verést kapnia, amiből kettő az a pillanat, amikor először emel kezet a szülőre, és amikor először hülyézi le.
Olyan ez, mint egy le nem írt szerződés, ami szerint, ha ezt a két-három dolgot betartja a gyerek, akkor szinte mindent lehet neki. A lehülyézés szerkezete szerint úgy viselkedik, mint a Gyalog galopp lovagjai, akik nem mondhatták ki soha, hogy „Ni”. Világos, hogy a lehülyézéshez képest az élet, illetve a gyermek sokkal több helytelenséget hoz létre, néhol egyenesen bűnt követ el, mégis a kimondás általában szigorú tiltás alatt áll. És ebben az esetben nem is arról van szó, hogy a gyermek tényleg gyengeelméjűnek gondolja a szüleit, hanem csupán haragszik rájuk. És egyébként haragudnia szabad, de még hülyének is gondolhatja a szüleit akár, csupán kimondania nem szabad, hogy „Hülye!”.
Végül is nem vagyunk tényleg hülyék?
