Kísérlet gondolkodni a világ romlásáról
Hogy bármiről valóban gondolkodjunk, vagyis egy felmerülő kérdést megfogalmazása után megkíséreljünk megválaszolni, ahhoz több dolog elengedhetetlen.
Egyrészt ezt a kérdést még előtte nem válaszolhattuk meg, legalábbis nem végérvényesen. Ha ugyanis tudjuk a választ, akkor, amit teszünk, nem gondolkodás, hanem egyszerű reprodukció, még akkor is, ha mindenféle érvet és ellenérvet toldok is az eredeti válaszomhoz. Ha van válasz, akkor már nem kell, és nincs is min gondolkodni.
Másrészt nem lehetnek tudatosítatlan előfeltevéseink.
Amikor azt a kérdést kísérelem megválaszolni, hogy romlik-e a világ, akkor első körben el kell mondanom, hogy van egy erős előfeltevésem, hogy valóban romlik, amit ráadásul puszta létérzet alapján is elemi erővel észlelek, másrészt van egy másik előfeltevésem is, ami szerint a teljesség osztatlan Egy, így nem lehet semmiféle változásról beszélni, és erről is van egy elemi létérzetem. Ezek után már maga az kérdésessé válik, hogy mi a fenét csinálok akkor, amikor azon gondolkodom, hogy romlik-e a világ vagy sem. Kézenfekvő dolognak kínálkozik, azt feltételezni, szeretnék dűlőre jutni e két, egymással nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen létérzet, intellektuális előfeltevés ügyében, el akarom dönteni, hogy végül is melyik létérzetem helyes. Azonban nem erről van szó, mivel pontosan tudom, ha most el is tudom dönteni a dolgot a romlás irányába, ez bennem semmiféleképpen nem fogja felülírni a létegység élményét, ahogy a változatlanság belátása sem gyengítheti a romló világ élményemet. Vajon gondolat-e az, ami után semmi sem változik? Kapásból nemet mondanánk, azonban elfelejtjük, hogy teljesen értelmetlen azon keresztül megítélni egy dolgot, hogy okoz-e változást vagy sem a világban, amikor ez a dolog az arra a kérdésre adott válasz, hogy van változás vagy nincs. Így tehát sokat nem haladtunk előre, amiből jól látszik, hogy amikor bármi lényeges intellektuális tettbe vágunk, nem nehéz elakadni már a kezdeteknél. Valószínűleg nem jó helyen kezdtünk bele.
Tehát anélkül, hogy bármi értelme látszana elsőre, vagy lenne a végén, kísérletet teszek megválaszolni a kérdést, hogy romlik-e a világ vagy nem. Ennek elégséges előfeltételének tartom, hogy mind az igenlő, mind a nemleges választ tudásszinten egyformán igaznak tartom, elfogultsággal bizonyosan nem vagyok vádolható.
A létegészről beszélni mindig túl éteri szokott lenni, ezért ebben az esetben hadd, ragadjak ki egyetlen világtörténeti, pontosabban kultúrtörténeti momentumot, amely esetén, ha be tudom látni az esetleges romlást, akkor jó eséllyel következtethetek belőle az összegész romlására. Tény, hogy ebben az esetben voltaképpen megengedhetetlen módon elvetem azt a lehetőséget, hogy egy adott jelenség romlástörténet, de esetleg ezt más javulások ellensúlyozzák a világegészben. (Pontosan tudom, hogy ez most mennyire sok és kurva unalmas is, és egyébként is, és remélem, hogy mindjárt jöhet az, ami szerethetőbb, addig viszont, sajnos, el kell jutni.) Egyrészt, azt veszem észre, hogy már régen túl vagyunk azon a válaszon, hogy a világ változik, vagyis nem változatlan, hiszen ha még előtte volnánk, akkor gyanúsnak érződik felvetni a történelem fogalmát azzal a kérdéssel kapcsolatban, ami eredetileg a világ változhatóságára kérdezett rá. Praktikusan ez most azt jelenti, hogy amikor az emberi kommunikáció az a momentum, amelyen keresztül választ akarok kapni az alapkérdésemre, és ezért összevetem egymással a szóbeliség, az írásbeliség és mondjuk az internetes kommunikáció korszakait, akkor, aki figyel, megveregeti a vállamat, és azt mondja, hogy már meg is válaszoltam, mielőtt még belekezdtem volna igazán, hiszen ha vannak korszakok, akkor van változás. Ha van írásbeliség, majd lett szóbeliség, akkor van változás, vagyis nincsen min tovább gondolkodni.
Innen egyelőre nem tudok továbblépni.
Egyrészt ezt a kérdést még előtte nem válaszolhattuk meg, legalábbis nem végérvényesen. Ha ugyanis tudjuk a választ, akkor, amit teszünk, nem gondolkodás, hanem egyszerű reprodukció, még akkor is, ha mindenféle érvet és ellenérvet toldok is az eredeti válaszomhoz. Ha van válasz, akkor már nem kell, és nincs is min gondolkodni.
Másrészt nem lehetnek tudatosítatlan előfeltevéseink.
Amikor azt a kérdést kísérelem megválaszolni, hogy romlik-e a világ, akkor első körben el kell mondanom, hogy van egy erős előfeltevésem, hogy valóban romlik, amit ráadásul puszta létérzet alapján is elemi erővel észlelek, másrészt van egy másik előfeltevésem is, ami szerint a teljesség osztatlan Egy, így nem lehet semmiféle változásról beszélni, és erről is van egy elemi létérzetem. Ezek után már maga az kérdésessé válik, hogy mi a fenét csinálok akkor, amikor azon gondolkodom, hogy romlik-e a világ vagy sem. Kézenfekvő dolognak kínálkozik, azt feltételezni, szeretnék dűlőre jutni e két, egymással nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen létérzet, intellektuális előfeltevés ügyében, el akarom dönteni, hogy végül is melyik létérzetem helyes. Azonban nem erről van szó, mivel pontosan tudom, ha most el is tudom dönteni a dolgot a romlás irányába, ez bennem semmiféleképpen nem fogja felülírni a létegység élményét, ahogy a változatlanság belátása sem gyengítheti a romló világ élményemet. Vajon gondolat-e az, ami után semmi sem változik? Kapásból nemet mondanánk, azonban elfelejtjük, hogy teljesen értelmetlen azon keresztül megítélni egy dolgot, hogy okoz-e változást vagy sem a világban, amikor ez a dolog az arra a kérdésre adott válasz, hogy van változás vagy nincs. Így tehát sokat nem haladtunk előre, amiből jól látszik, hogy amikor bármi lényeges intellektuális tettbe vágunk, nem nehéz elakadni már a kezdeteknél. Valószínűleg nem jó helyen kezdtünk bele. Tehát anélkül, hogy bármi értelme látszana elsőre, vagy lenne a végén, kísérletet teszek megválaszolni a kérdést, hogy romlik-e a világ vagy nem. Ennek elégséges előfeltételének tartom, hogy mind az igenlő, mind a nemleges választ tudásszinten egyformán igaznak tartom, elfogultsággal bizonyosan nem vagyok vádolható.
A létegészről beszélni mindig túl éteri szokott lenni, ezért ebben az esetben hadd, ragadjak ki egyetlen világtörténeti, pontosabban kultúrtörténeti momentumot, amely esetén, ha be tudom látni az esetleges romlást, akkor jó eséllyel következtethetek belőle az összegész romlására. Tény, hogy ebben az esetben voltaképpen megengedhetetlen módon elvetem azt a lehetőséget, hogy egy adott jelenség romlástörténet, de esetleg ezt más javulások ellensúlyozzák a világegészben. (Pontosan tudom, hogy ez most mennyire sok és kurva unalmas is, és egyébként is, és remélem, hogy mindjárt jöhet az, ami szerethetőbb, addig viszont, sajnos, el kell jutni.) Egyrészt, azt veszem észre, hogy már régen túl vagyunk azon a válaszon, hogy a világ változik, vagyis nem változatlan, hiszen ha még előtte volnánk, akkor gyanúsnak érződik felvetni a történelem fogalmát azzal a kérdéssel kapcsolatban, ami eredetileg a világ változhatóságára kérdezett rá. Praktikusan ez most azt jelenti, hogy amikor az emberi kommunikáció az a momentum, amelyen keresztül választ akarok kapni az alapkérdésemre, és ezért összevetem egymással a szóbeliség, az írásbeliség és mondjuk az internetes kommunikáció korszakait, akkor, aki figyel, megveregeti a vállamat, és azt mondja, hogy már meg is válaszoltam, mielőtt még belekezdtem volna igazán, hiszen ha vannak korszakok, akkor van változás. Ha van írásbeliség, majd lett szóbeliség, akkor van változás, vagyis nincsen min tovább gondolkodni.Innen egyelőre nem tudok továbblépni.
