Szirupos közhelyrengeteggel a megnyitón, és Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös előadásaként létrehozott rendezésével zajlott a fesztivál második napja.

Nagyon nem szeretem, amikor politikusok lábatlankodnak egy megnyitón, ráadásul most nagyon nagy magyar öntudattal beszéltek ordas közhelyeket. Nem hiszem el, hogy nincsen gondolata színházról egy polgármesternek vagy bárki másnak. Három igaz mondat. Ezt például nagyon jól csinálja Fekete Péter: nem közhelyekben beszél, és mindig van valami kis trükk, bemutatásra váró műtárgy a tarsolyában. Azt is értem persze, hogy illő megadni a módját a dolgoknak.

Sára asszony

Vidnyánszky Attila költői látásmódja és a kortárs darab megtalálták egymást az ezt követő előadáson. Döbrentei Sarolta Sára asszony című darabja ugyanis kortárs munka, ha még annyira archaizáló is mind a stílusa, mind a felvetése miatt. A lineárisan felépített történet Arany János születésének előzményeit mutatja meg, amikor sorra halnak meg a szülők gyermekei, mígnem Arany János megmarad. Ezt még megfejelte a szerző a korabeli miliő alakjaival: pap, asszonytársak, és egy hitetlen ember. A darab ugyanis felveti azt az akkoriban még botrányos kijelentést, hogy nincsen isten, amire a gyermekeit elvesztő asszony hajlik is. Nem egy vidám történet: súlyos sorsok, amik közül nem is mind végződik boldog véggel, hiszen a pap végül felköti magát.

Vidnyánszky Attila szokásától eltérően most kesztyűs kézzel bánt a szöveggel, alig dolgozta át Verebes Ernő, ám egy lényeges ponton a happy end felé tolja el a darabot: nála ugyanis a pap nem lesz öngyilkos és minden jó, ha a vége jó. Ráadásul az istent elvető férfit is nyegleként mutatja be, akinek nem csupán mondatai nincsenek arra, hogy meggyőző legyen abban, mit ad az ő hite az istenhit helyett, de még elkezdi csajoztatni is, miközben a leglényegesebb dolgokról beszél. Ezt leszámítva a rendezés minden ponton hozzáadott a darabhoz, amely nem csupán lassúdad, de az istenhit és egyéb hitek közötti valódi döntéskényszert is csak szőrmentén érinti. Fontos kérdés, és Arany János története még alkalmat is szolgáltatna rá, de ehhez egy sokkal tökösebb ateistát kellett volna felépíteni. Döbrentei Sarolta darabja egyenes vonalú, helyenként érzelgős, és kevés szava mellett is túlírt szöveg.

Vidnyánszky Attila és Székely László díszlettervező balladai félhomályba helyezi a történetet, ami a szó jó értelmében széppé teszi a látványt. A zene is jól adagolja az atmoszférát és a drámát, a dolog azonban a színészek remek játékától élt, amennyire ez a darab élni képes. Söptei Andrea végre ismét kapott egy rámérten nagy szerepet, amit nagy belső tartással és áttetszően meg is old, ebben remek partnere Szarvas József, aki az istenhitében megingathatatlan, önvádaktól gyötrődő apát játssza kiválóan. Külön érdem, hogy nem látszik semmiféle illeszték a kért társulat között, és ez is lehetne tanulság többek között a rendező számára: a saját kőszínházi színészei éppen olyan jók, mint a függetlenek. Ez azért így már kicsit bizarrul hangzik.

Söptei Andrea és Szarvas József

A szakmai beszélgetések mindig sajátos pillanatai a fesztiválnak. Idén úgy tűnik az oldottság fogja jellemezni: mindenki mondhatja, amit gondol, és izgalmas gondolatok hangzottak el ma is. Érdemes beülni, ha valaki rászánja a késő délelőttjét.

Azért a tegnapi nap csúcsa mégiscsak Szikora Róbert koncertje volt, akinek a szövegei alapvetően abból állnak, hogy nagyon szerese őt mindenki, és egy olyan nőt keres, aki csak annyit mond, „He!”, szóval nem egy társalgási zsenire vágyik, ám ezek kamaszkorból ismerős, kifejezetten jól táncolható zenék. Nagy közös táncolás nem volt, de azért sokan mocorogtak a régi nagy slágerekre. Volt egy pont, amikor a ráadásnál kicsit tele lett Nagymagyarország vággyal a színpad, amit nem is nagyon tudtam, hova tenni. Szikora Róbert ugyanis az egyik szám keletkezése kapcsán elmesélte, hogy ezt akkor írta, amikor rájött, hogy egykori területünk kétharmadát elvették tőlünk. Van ötlet, melyik R-GO számon érződik ilyen hatás?

Kisvárda szép hely, gondosan kezelik és élhető a sűrűség is, ráadásul olcsó cigit is lehet kapni, arról nem is beszélve, hogy kifejezetten fesztiválszerű az a nyitottság, amivel egy kisvárdai társaság befogadott tegnap estére maga közé. Megígértem, hogy nem lesznek felismerhetőek, és ha ennél többet írnék, biztosan felismernék, akik itt élnek. Ezért csak annyit, hogy egyelőre jó ez a fesztivál.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

„A fesztivál-bojkottok ihletői nagyban emlékeztetnek a metrós robbantások megrendelőire”