A fesztivál harmadik napján már igazán fajsúlyos előadások szerepeltek, amelyek közül az Aradi Kamaraszínház és a Gyulai Várszínház Rosencrantz és Guildenstern produkciója emelkedett ki.

Örültség, de van benne logika

Tom Stoppard darabja olvasva is erős, viszi az embert ennek a két világba és események közé vetett emberről, akikkel nagyon könnyű azonosulni, ha nem is a realitás, hanem a közös léthelyzet miatt. Ugyanezt a legjobb Hamlet fordításnál sem érezzük, főként azért, mert a legkorszerűbb fordítások nyelvezete sem áll hozzánk annyira közel, mint a Stoppard opusz. Merthogy az a nyelv mégiscsak bizonyosságok talaján áll (akkor ezt a bizonyosságot a keresztény hit és a vele együtt járó értékrend adta, értelmes kérdéseket vet fel. Stoppard szövegében már kérdezni sem tudnak értelmesen: hiszen, ahogy ezt Wittgenstein is leírta, ahol van értelmes kérdés, ott értelmes válasz is van. A két udvaronc helyzetében és látószögében azonban semminek nincsen értelme, márpedig ez súlyosan kortárs létélmény.

Lung László Zsolt, Éder Enikő és Köleséri Sándor

Tapasztó Ernő rendezése ezt az értelmetlenséget növeszti óriássá, megspékelve azzal az őrülettel, ami az aradi rendezőre olyannyira jellemző. Korában azt írtam, hogy ha Tapasztó Ernőék kapnának Budapesten egy játszóhelyet, éppen olyan karakteresen arculütő színházat tudnának csinálni, amilyet például Pintér Béla is csinál jobb pillanataiban. Van benne valami abból a fajta balkánságból, amit mi Kusturicától kaptunk meg felvizezve, és ami nagyon is ott van mindannyiunkban, csak ezt a fajta szabadságot szabadosságként próbáljuk magunkat távol tartani. Az aradiak előadása ezt nem engedi meg, mivel nem az ész, hanem a zsigerek felől közelít, miközben egy nagyon jól átgondolt intellektuális konstrukció is.

Tavaly nyáron Gyulán láttam a bemutatót, ahol a Tiger Lillies élőben játszott, ami nagy dolog volt, de az előadásnak nem tett jót, hogy a zenészeknek fogalmuk sem volt, mikor kell elkezdeniük zenélni (ezt az egyik színpadra bekúszó színész jelezte nekik), ráadásul kedvük szerint játszották hosszabban vagy rövidebben a számokat, így a színészek sosem tudhatták, meddig kell csinálniuk azt, amit közben csinálnak. Ráadásul Gulyás Attilának emlékezés szinten komoly csatája volt a szöveggel, amiből nem mindig a színész került ki győztesen, és mivel az Ophéliát játszó Alexandra Gitlant is vízben hagyták az egyik pörgős párbeszédnél, elrontva a szöveget, több helyen is csak nyúlt és nyúlt a produkció. Azóta eltelt egy év, többször is játszották már a zenekarral és nélkülük is, és ami akkor inkább egy rendezői gondolatkonstrukciónak érződött, mára igazi vérbő és „beteg” színházzá változott.

Pedig a zsinagóga akusztikája és nézőtere ellene játszott a dolognak: nem mindenhonnan látszott az előadás, és bizonyos mondatokat (például Hamlet nagymonológját) egyáltalán nem lehetett érteni, ami egy ilyen sziporkázó szövegörvénynél nem szerencsés. Az egész előadásnak van egyfajta Lynch-jellege, és nem csupán azért, mert Claudiust Köleséri Sándor játszotta, aki törpenövésű, hanem a stoppardi szöveg alapvető nem evilágiságát nyakon önti komoly mennyiségű libidóval és el nem fojtott vágyakkal.

Gulyás Attila, Iulia Pop és Tege Antal

A több helyről érkező, de egymást zömmel jól ismerő színészek pontosan hozzák ezeket a vérbő és valószerűtlen alakokat, akikkel a beugróként szereplő rendező (aki papírjai szerint azért színész) is felvette a versenyt. Noha Éder Enikő (Gertrud) és Köleséri Sándor páros jelenete a vörös grapefruittal már önmagában megérdemli a 18-as karikát, néha azt éreztem, hogy lehetne ez az előadás még „kutyább”, anélkül, hogy szimpla hatásvadászatként vagy performanszként pukkadna ki. Ez persze ízlés kérdése. Ahogy a szakmai beszélgetésen kiderült, többeknek nem jött be ez a fajta színházi fogalmazásmód, de ha már lúd, legyen kövér! Ezzel együtt az aradiak előadás eddig kiemelkedik a fesztiválon látottak közül. Koporsók és víz: mindez olyan tiszta és problémátlan, amíg élők nem kerülnek közé. Aztán persze mindenki belekerül. Mégsem pesszimista ez az előadás, de még csak nem is meditatív: amíg az érzékei után loholó embereken úgy tudunk nevetni, hogy pontosan értjük, hogy ezek mi vagyunk, addig nagy baj nincsen.

Délszlávok Rómában a reneszánsz korban

Nem könnyű helyzetből startolt a Vajdasági Tanyaszínház Pé’z, hova mész? című előadása, ugyanis nem elég, hogy technikai problémák miatt kétszer kellett ráfutniuk a kezdésre, de emellett a színpad körülbelül 30 méter távolságban volt a nézőtértől. Amikor egyébként a vajdaságiakról beszélünk, ne a mi tanyaszínházas kultúránkra gondoljunk (és ne is a vajdasági tanyaszínházira), mivel itt nem amatőrök, hanem színészhallgatók, illetve már végzett színészek játszanak együtt.

A darab írásakor Shakespeare többszörösen bonyolított dramaturgiája még sehol nincs, és egy Goldoni darab is sokkal színesebb és rétegzettebb, mint ez a dráma. Eleve vígjáték, de még azon belül sem nagyon lehetséges elképzelni, hogy ez működjön anélkül, hogy jelentősen elrajzolnánk a karaktereket és a történéseket. Ehhez az egyik lehetséges eszközünk a túltolt hangerő, amit ebben az esetben nem tudtak jól alkalmazni, ugyanis az általuk választott hangerőnél mindenki hasonló módon kiabált. Annál jobban működött viszont a mozgásokkal való elrajzolás, mindig meglepő azt látni, hogy a határontúli színészek (ahogy a románok is) kifejezetten jó mozgással és testtudattal rendelkeznek, szemben a Magyarországon végzettekkel, pedig nálunk a tanterv része a fizikai színház, náluk vélhetően fel sem vesznek olyat, akinek a mozgás ne lenne természetes nyelve.

A történet szerint a fiú az apjától lenyúlt 5000 dukátját veri el éppen Róma elsőszámú kurtizánjával, amikor megérkezik az apja, a volt menyasszonya, és még egy nagyon némettel is birokra kell kelljen a nő dukátokkal arányos szeretetéért. Bárki bárki máson átgázol a pénzért, vagy a pénzen megszerezhető örömökért. Mindez egy gyönyörű kút körül történik, amiben víz alig van, ám egy eleven szobor izeg-mozog rajta, külső szemként követve a nem túl bonyolult történéseket.

Az előadás a darab örökérvényű fricskáját húzza alá: így loholunk a pénz után, és ez nincsen jól. Ezzel együtt, éppen az elrajzoltság miatt, a saját dolgomat nem nagyon találtam meg benne. Merthogy az üzenetet nagyon hamar lehetett fogni, ám ezek az alakok megmaradtak számomra őrült délszlávoknak, de szemben az aradiak őrültségével, ezzel a fajta pénzhajtással és alakokkal egyáltalán nem tudtam valódi kapcsolatba kerülni. Jót szórakoztam rajtuk.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Nagymagyarok napja – Kisvárda 1.
„A fesztivál-bojkottok ihletői nagyban emlékeztetnek a metrós robbantások megrendelőire”