A tegnapi nap előadásai súlyos morális kérdéseket boncolgattak, inkább a szórakoztatás, mint a valódi magunkba nézés lendületével.

Átvernek, de jól esik

Ferdinand von Schirach a szerző jogi tapasztalataival megtámogatott Terror című darabjával már a budapesti Katonában is találkozhattunk, ahol kifejezetten jól megy a belőle készült előadás (ahogy a kassaiaké is). Ami nem is meglepő, hiszen sok olyan eleme van, amihez könnyen tudunk kapcsolódni, ráadásul a témája is mai, ha most éppen kicsit alább is hagyott a terrorizmustól való összeurópai félelem. Egy tárgyaláson vagyunk, esküdtekként, akiknek majd döntenie kell egy német vadászpilóta ügyében, aki a parancs és a fennálló törvények ellenére lelő egy terroristák által eltérített repülőgépet, amelyet a gépeltérítők egy futballstadion felé irányítanak, és ezzel megöl 164 ártatlan embert (és persze néhány ártalmas terroristát is), ám megment 70 000 másik ártatlan embert.

Nagy Kornélia és Vasvári Emese az előadásban

A helyzet olyannyira tiszta, hogy a játékot magát teszi teljesen értelmetlenné: nem kérdés, hogy a pilóta jogi értelemben bűnös vagy nem. Aki a törvényekkel szemben cselekszik, az bűnös. A darab és az a játék, hogy mi egy jogi kérdésben döntünk, erről nem vesz tudomást. Ahogy egyébként mi magunk sem, mivel még sem Budapesten, sem a Kassai Thália Színház előadásain soha nem ítélték el a pilótát. Merthogy a valódi kérdés nem az, hogy bűnös-e a pilóta, hanem valami olyasmi, hogy az alkotmány által megtámogatott törvényeket felülírhatja-e bizonyos esetekben a morál és a lelkiismeret. Mi erre válaszolunk igennel, amikor nagy arány mellett felmentjük a vadászpilótát. Márpedig egyetlen, a római jogból eredő jogállamban soha nem fordult még elő (szerencsére nem is fordulhat elő), hogy etika vagy jogfilozófiai döntést hozhatnának „civil emberek”, esküdtek.

Ez nem pusztán „elvi” probléma: az egész darab hemzseg az el nem varrt felvetésektől, és puszta érzelemkeltő elemként hat a tényleges tárgyalótermi helyzetben inadekvát másodvádló, egy gépen meghalt férfi felesége. Ám mindez mégsem erodálja magát az előadást annyira, mint ezt a budapesti Katonában tette. Ott a végletekig vitt, színtiszta realizmus és ez a dramaturgiai „csalás” megsebezte az egyébként sokkal tisztábbra húzott szövegű előadást. Viszont elérte, hogy a felmentésre szavazzak. A Kassai Thália Színház előadása színesebb karakterekkel és erőteljesebb érzelmekkel dolgozik, illetve egy szellemes díszlet (díszlettervező: Gadus Erika) és egy keretjáték emeli el a történéseket. Munkásemberek csomagolják ki, majd a végén vissza a lerobbant (felújítás alatt álló), raklapokból összeeszkábált tárgyalótermi bútorokat: ami például a Bíróság helytől független léte mellett, talán arra is utalhat, hogy ez minden játék ellenére mégsem egy helyi német tárgyalóterem, hanem olyan képzeletbeli hely, ahol nem csupán tényekről, bűnről és ártatlanságról, de a jog és morál alapjairól is lehetőségünk van dönteni.

Czajlik József rendezése és a színészek élettel és különféle, egymás közötti vonzásokkal és taszításokkal teszik elevenné az erősen papírízű, tandráma jellegű szöveget. Vasvári Emese az ügyvédet lenéző, hideg ügyészétől eleinte feláll az ember hátán a szőr, ám egy idő után leheletfinom együttérzésével lelke is lesz az előtérben szereplő alaknak. Menszátor Héresz Attila, ha kicsit ki is van sodródva a színpad fókuszából, legalább ennyire erős jelenség ügyvédként, akiről gyakran akkor sem tudjuk levenni a szemünket, amikor csak ül. Egyszerre vonz és taszít a fizimiskája, blazírtsága, valódi hite a védence igazában. Bocsárszky Attila légvédelmi főtisztje nagyon finom, mégis rendkívül expresszív módon jelenít meg egy törzsökös katonaembert, akiben a törvénytisztelet és a morál némi fallokrata attitűddel párosul. Habodász István külseje, aki a vádlott pilótát alakítja, önmagában ad egy csavart az egésznek, ugyanis úgy néz ki, amilyennek az arab terroristákat elképzeljük, és jól tudjuk, hogy Németországban sok migráns él, akik közül miért is ne lehetne valaki vadászpilóta, akinek arab terroristák ellen kell fellépnie. Nem könnyű a szerepe, mivel több, mint egy órányi hallgató jelenlét után kell megszólalnia. Az ő arcát is érdemes olvasni, noha néha (főleg a felmentő ítélet után) kevesebb szemkerekítés talán több lenne.

Menszátor Héresz Attila (elöl)

Létezik egy honlap, ahol megtalálható, hogy az egyes országokban és színházakban előadott darab esetén mi volt a szavazás végeredménye. A budapesti Katona és a Kassai Thália minden eddigi előadásban felmentették a pilótát, míg például Kínában és Japánban szinte kivétel nélkül elítélik. Azt gondolom, azokban az országokban, ahol mindig ugyanúgy döntenek az emberek, nincsen valódi tétje a darabnak: azokban az országokban nem valódi kérdés a törvény vagy morál. Amennyire tudom, Németországban például billeg ez a dolog: noha gyakrabban ítélik el, nem ritkán felmentik a vádlottat. Azt gondolom, náluk az elítélés mögött nem egyszerűen a németek rendhez és törvényekhez való, számunkra bornírtnak ható ragaszkodása áll, hanem az, hogy náluk az alkotmány és a törvények egy megszenvedett és bűnként felvállalt múltban gyökereznek: az újkori történelem legnagyobb botránya nyomán párolódott ki náluk a demokrácia, és ennek jogi teste, az alkotmány. Ezzel szemben például nálunk, Magyarországon nem is nagyon beszélhetünk Alkotmányról, hiszen sokunk alapérzése és tapasztalata az, hogy az alkotmánybíróság nem csinál mást, mint sorra legitimálja a kormányon lévő hatalom önös érdekire folyamatosan átszabódó törvényeket. Nálunk ez tehát inkább egy intellektuális játék, mint téttel rendelkező kérdés.

Másokra zárt világ

Hasonlóan lektűr jellegű Jodi Calcerán A Grönholm-módszer című darabja, noha nem szorul dramaturgiai trükkökre ahhoz, hogy valószerű legyen a szintén nagyon egyszerű történet, ám „cserébe” szinte semmiféle lehetőséget nem ad arra, hogy sajátunkká tegyük a darab alapvető (szintén morális) kérdést: mit tennénk meg egy felvételi interjúban azért, hogy megkapjunk egy zsíros állást.

A szöveg sokkal szorosabbra van fogva, mint a kassaiak előadásában, ahol helyenként ráfért volna némi dramaturgi olló. Barabás Árpád rendezése feszes ritmusú, ami nem is próbál úgy tenni, mintha lenne lehetőségünk a darab bármelyik alakjával vagy akár a problémájával azonosulni: a legelvetemültebb menedzserekről sem gondolom, hogy magukra ismernének (és magukba szállnának) a látottaktól, nem is beszélve azokról a nézőkről, akik soha életükben nem voltak még állásinterjún, nemhogy olyanon, ahol minden emberi méltóságunkról és tartásunkról le kellene mondanunk, és még ez sem elég. Ezt ugyanis a plexi fal, ami mögött a cifra állásinterjú zajlik, gesztusként sem engedi meg: nézzük a történéseket, és jót derülünk, vagy épp megrökönyödünk mindattól, mire képesek mások.

És még egy példa arról, amikor dolgozik a dramaturg: az eredeti befejezés szerint a végül pórul járó pályázónak megmarad a nagyarca, itt azonban megtörik, amihez a figura minden amorális vadbaromsága ellenére mégiscsak tudunk kapcsolódni.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Nagymagyarok napja – Kisvárda 1.
Balkáni őrület – Kisvárda 2.
Füstbement terv – Kisvárda 3.
„A fesztivál-bojkottok ihletői nagyban emlékeztetnek a metrós robbantások megrendelőire”