A nagy Gatsby - Musicalből opera
A Vígszínház nagyszabású zenés előadása olyan, mintha a két felvonást két különböző ember rendezte volna.
Egykori filmsikerek színpadra állítása elsősorban magánszínházaink és vidéki teátrumaink reszortja szokott lenni, ahogy a néhány év alatt az egyik legizgalmasabb hazai rendezővé érett ifj. Vidnyánszky Attilától is szokatlan húzásnak számít. F. Scott Fitzgerald kortársként írta le a húszas évek New Yorkjának csillámporos világát, regénye azóta több filmes feldolgozást is megért, amelyek közül - Leonardo DiCaprio címszereplésével - a 2013-as verzió a legismertebb.
Ertl Zsombor (középen) - fotó: Mészáros Csaba
A húszas évek Amerikája számunkra csupán egy egzotikus világ, amelyben előszeretettel turistáskodunk, legyen szó filmről, színdarabról, táncelőadásról, vagy mint ebben az esetben, musicalről. Ekkortájt Európa még világháborús sebeit nyalogatja, miközben egy kistermetű festő Németországban a harmincas éveit kezdi. Mi sem jelzi a két világ közötti alapvető különbséget, minthogy ugyanez a kisember egy évvel Lengyelország megtámadása előtt Amerikában az Év Embere lehetett, majd egy esztendőre rá ugyanezt a megtisztelő címet egy Sztálin nevű szovjet érdemelte ki, aki ráadásul 1942-ben duplázni is tudott. Persze bármennyire is messze van Amerika, az alapvető emberi szépségek és rútságok ott is éppen olyanok, mint bárhol máshol. A nagy Gatsby filmként az emberbe és a szerelembe vetett hitről, pontosabban annak elvesztéséről szól, arról, ahogy a lehetőségek hazájában (is) kudarcot vallunk, morálisan lerongyolódunk. Egyszerre nagyívű és kisstílű történet egy hosszú éveken át megharcolt eszméért. Ifj. Vidnyánszky Attila és alkotótársai szemmel láthatóan hisznek az ideákban (többek között ezért szeretjük munkáikat), és minden erőszak nélkül teszik annyira „magyarossá” a sztorit, ami miatt akár magunkra is vehetjük. Már csak azért sincs szüksége ehhez különösebb rendezői sajátolvasatra, mert – ha másban nem is - értékvesztés és a jómódúak mindenkire magasról tevő dőzsölése tekintetében itthon nagyjából most értük el a húszas évek Amerikáját.
A Vígszínház két-háromévente állít ki egy-egy nagyszabású, nem ritkán évtizedekre kalibrált zenés előadást, amilyen legutóbb A Pál utcai fiúk volt. Ilyenkor nem kímélik a büdzsét: látványos díszletek, jelmezek, direkt erre írt zene, színészek és táncosok garmadája hivatott közkedvelt és maradéktalanul szórakoztató produkciót létrehozni. A nagy Gatsby az első jelenettől fogva szemmel láthatóan ebből a fajtából való. Szinte beömlenek a játszók a finoman elemelt nagypolgári lakot mintázó térbe, amelynek fonákja is láthatóvá válik a forgószínpad jóvoltából (díszlettervező: Pater Sparrow), két oldalán majd kéttucatnyi zenésszel. Még nem tudni pontosan, hol vagyunk, de az erőteljes vonásokkal elrajzolt, furcsa figurák, ki- és benyomulásuk, kaotikusnak tűnő, mégis grammra kimért mozgássorok egy pillanat alatt teremtenek meg egy jól körvonalazható világot. Puszta Judit tervezte ruháik kortalanok, egyszerre jeleznek jómódot, eleganciát és extravaganciát. Majd az önmagát mutogató, bizarr módon virulens élet visszavonul, és kezdődik a különös szerelmi történet.
Wunderlich József (középen) - fotó: Toldy Gábor
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseinek meghatározó stílusjegye a komponált káosz, másik sajátos jellemzője a meglepetés: a legváratlanabb pillanatokban megjelenő, elsőre oda nem illő figurák, jelenetek, illetve az előadás ritmusának hirtelen megakasztása vagy éppen felpörgetése, amikor a legkevésbé számítunk rá. Olyan kaotikumot teremt és olyan szaggatottan pulzáló ritmust diktál, ami inkább a tizenévesekre jellemző, de semmiképpen nem a kőszínházakba járó polgáremberekre. Nem véletlen, hogy három évvel ezelőtt az Iván, a rettenet előadásával a Radnóti Színházban például ki is verte a biztosítékot a korábban intellektuális-irodalmi színházhoz szokott nézők egy részénél, miként színészei is kapkodták a fejüket a próbákon. Más kérdés, hogy a Radnóti Színház esetén ez a fajta fiatalosság Kováts Adél tudatos döntése volt, amikor átvette a teátrum vezetését.
Igaz, a Nagymező utcai teátrum a maga kamaraszínházi méretével megtehette, hogy lecserélődjön törzsközönségének jó egyharmada, kérdés, ugyanezt megengedhetné-e magának a Vígszínház is. Tény, hogy a nagyszínpadon bemutatott előadásainál nem engedi meg. A különös dinamika ellenére már az első jelenetnél látszik, hogy ifj. Vidnyánszky Attila tekintettel van erre a korlátra. Most is fiatalokkal van tele a színpadja, az előadás mégis otthonos a jólöltözött polgári közönség számára. A nagy Gatsby a Vígszínházban klasszikus musicales történetmesélés, megbolondítva egy-egy szokatlan és találó ötlettel, amilyen például az, amikor Ember Márk szájából habos buborékok törnek elő Tom Buchananként tajtékozva.
Szilágyi Csenge, Hegedűs D. Géza és Ertl Zsombor (fotó: Mészáros Csaba)
A Vígszínház előadása olyan, mintha két különböző ember rendezte volna: az első felvonást egy ügyes, ám középszerű alkotó, aki minden létező fegyvert és paripát megkapott, a másodikat pedig egy különleges és kreatív színházcsináló, aki szintén minden létező fegyvert és paripát megkapott. Noha a rendező és Vörös Róbert dramaturgént egy felesleges körök nélküli, célirányos sztorit hoz létre, az első felvonás helyenként leül, nyúlik, majd a műfaj sajátjai segítségével (zeneszámok, táncos jelenetek) megéled, és ismét ellustul. Már ekkor látszik, hogy jó színészek alapjában véve jól játszanak benne. Ertl Zsombor Nick Carraway-ként, mint első megszólaló, első jelenése után hamar magára talál. Figurájának eredendő sznobsága ellenére, a történet egyetlen tiszta alakjaként, végig visz minket magával. Waskovics Andrea mint Daisy Buchanan, azaz Gatsby szerelmének tárgya, hasonlóan meggyőző, noha nem mindig tudja számunkra érthetővé tenni a címszereplő olthatatlan szerelmét. Szilágyi Csenge pontosan, de kissé színtelenül adja a nagyvilági bohémet (Jordan Baker), aki látszólagos hidegsége ellenére egy érzékeny lény. Annál színesebben és drámaian alakítja Gyöngyösi Zoltán a megcsalt benzinkutast (George Wilson), és remekel a tőle megszokott módon Hegedűs D. Géza Meyer Wolfsheim kisebb, ám ebben az esetben fajsúlyossá tett szerepében. Ember Márk elfojtott és el nem fojtott indulatokkal telt Tom Buchanan-ja szintén az első pillanattól az utolsóig megtartja erős belső izzását. Wunderlich József nem véletlenül lett az utóbbi évek alatt a teátrum vezető színésze: Gatsby eleven alakját nem csupán megszerettetni képes velünk, de a maga kérdőjelét is odateszi az extrém módon romantikus figura mellé.
Az első felvonást nézve és emlékezve ifj. Vidnyánszky Attila korábbi munkáira, kicsit olyan érzésem volt, mint amikor kifejezetten izgalmas kortárstánc alkotók készítenek alkalmazott koreográfiát egy-egy kőszínházi előadáshoz. Van bennük valamicske kőszínházban szokatlan izgalmasság, de alapvetően az adott műfaj elemeiből építkeznek, és az adott teátrum stílusát követik.
Waskovics Andrea és Szilágyi Csenge (fotó: Mészáros Csaba)
Ezen az egyébként ötletes szünetbeli játék sem változtat, amikor Gatsby házának sokszín figurái kijönnek közénk, szóba elegyedve vagy éppen szó nélkül nyakon öntve minket egy pohárnyi színes papírfecnivel. A második felvonás nyitójelenete sem tér el látványosan az előadás nyitányától, azonban már itt érezhetővé válik, hogy valami mást fogunk kapni, mint eddig. Bakó Gábor koreográfus már az első jelenetben értő módon fordítja le a mozgás nyelvére azt a bizonyos ifj. Vidnyánszky-féle érzékletes, átlátható zűrzavart, és a mozdulatok, gesztusok helyenként már ott is átveszik a jellemábrázolás, valamint egyes történések elmesélésének feladatát, vagy éppen berendezési tárgyakként funkcionálnak. . A második felvonásban viszont a mozgás már nem csupán partnere a szövegnek, hanem az egyik főszereplővé válik. Kis túlzással a második rész zenével és hangeffektekkel megtámogatva némajátékként is megállná a helyét. Míg a zene eddig egy jazz musiceltől elvárt módon aláfestett és dalolt, innen kezdve egyenrangú játszótársává válik a színpadi történéseknek: elindul, majd mire átadnánk magunkat neki, elakad, amikor nem várnánk, újraindul, amikor várnánk, nem szólal meg (zenei vezető: Mester Dávid).
A nagy Gatsby második felvonása ugyanis már nem musical, hanem jazzopera, ráadásul szinte egyetlen jelenet, ami folyamatos hűha-élményben tartja nézőit. A szöveges részek recetativóként, egyes történések szellemes, mozgásos jelekként artikulálódnak, néha kiválik egy-egy párbeszéd, monológ, ám az egész mégis szerves egységként hömpölyög, lassul és gyorsul fel. De itt már nem laposodik el lassultjában, és felpofoz, amikor belelendül. A felvonás végi fináléban az extravagáns ruhákra melegítőfelsők és egyéb kortárs ruhaneműk kerülnek, amely rendezői ötlet bármennyire is közhelyes, egy pillanat alatt beidézi az újgazdagok, a jól helyezkedő csórók és a kocsmákban, éjszakai szórakozóhelyeken megéledő nincstelenek ismerős világát. Nagyon nem is kell, és a darab maga sem engedi ennél sokkal jobban a miénkké tenni a történetet. Ráadásként az alkotók azt is elérik, hogy a romantikus bukástörténet nem pusztán a drámai vég miatt emel fel, hanem a végére tett „happy enddel” a szerelmet is átviszi a másik oldalra.
Fotó: Toldy Miklós
Hangozzon bármennyire is furcsán, aki még nem látta az előadást, de ismeri a történetet, azt javaslom, a szünet elejére menjen oda, és csak a második felvonást nézze meg. Ez ugyanis önmagában messze jobban megéri az egész előadás árát, mint a két rész együtt.
Török Ákos
