A Nemzeti Színház igazgatója a Rocco és fivéreivel bebizonyította, hogy európai előadást is színpadra tud tenni. Mert ezt most nagyon odatette.

Nem mintha baj lenne az orosz iskolával, hiszen annak a fajta költői színháznak nagyon is helye kell, legyen nálunk is, aminek Vidnyánszky Atilla tagadhatatlanul nagymestere. Itthon nem nagyon ismerjük, de egyre jobban kezdjük megismerni. Más kérdés, vajon éppen a Nemzeti Színházunknak kell a szláv színházat ilyen túlsúllyal tolnia.

Udvaros Dorottya (fotók: Mészáros Csaba)

Vidnyánszky Attila legjobb nemzetis rendezései (Psziché, Bánk bán) nem a nagyszínpadon voltak. Mintha a mindentudó gépezetre még nem állt volna rá Vidnyánszky Attila. A Rocco és fivérei esetén visszafogott volt ő is és a díszlettervező, Olekszandr Bilozub (ismét az orosz iskola) is: a hatalmas ketrecrendszert, amely elemenként mozgatható, maguk a játszók mozgatják, vonszolják. Ez éppen még nem annyira alföldis, sokkal inkább a költői színház védjegye, már maga a díszlet is üzenetet hordoz: mi magunk mozgatjuk a szálakat. Visszük magunkkal tereinket és múltunkat. Az előadás fényezése szintén mestermunka, hidegség és melegség jól megférnek egymás mellett ezen a történésekkel és helyszínekkel teli térben, ahol szimultán történnek az események. Ez még mindig Vidnyánszky Attila stílusjegye.

Ám ezzel vége is. Maga a háromdimenziós, jól működő fémketrecrendszer látványként már inkább azt a modernebb, indusztriális színpadképet mutatja, amihez európai színházakban lehet szerencsénk, vagy éppen szerencsétlenségünk. Mikroportokkal megtolt hangerő, élő- és gépzene, utóbbival helyenként operai hangulatot keltő zene, káromkodások szintén szokatlannak hatnak Vidnyánszky színházában. Legfőképpen azonban a játék, hogy nem valódi embereket állít színpadra, hanem lírai és mellettük harsányan nevetséges, felnagyított és elrajzolt figurákat. Az ártatlan déliek és az ártalmasan értékvesztett városiak két, kezdetben nagyon különböző, idővel egyre inkább egymással keveredő világát. És ezzel itt is vagyunk a méltán híres, 1960-as film alaptörténeténél: hogyan falja fel utóbbi az előbbi tisztaságát, és marad-e abból valamennyi a végére. A film válasza nem tér el nagyban a Nemzeti Színház előadásához képest. Valamennyi marad, de legalábbis e nélkül a hit nélkül nem érdemes élnünk nekünk sem, akik mindannyian a képzeletbeli vidékiek tisztaságával és hitével vágtunk bele kamaszként, és most nézzük meg, milyen világot és milyen országot hoztunk létre. Legyen az Olaszország vagy éppen Magyarország.

Verebes Ernő dramaturgként, és vélhetően a színpadi változat megalkotójaként szinte szó szerint elmondatja a film teljes szövegét, ám e mellé – szemben a filmmel – nem egy pezsgően érzékeny és érzéketlen városi csapatot ad, hanem egy dekadens városi bagázst elrajzolt alakokkal. Szájukban a dada dadaizmussá válik, a forradalom intellektuális kekeckedésnek hat. Hogy ennek a brigádnak is megvan a maga igazsága, az egyértelműen a társaság úrnőjeként megjelenő Udvaros Dorottya játékának köszönhető.

A néha töméntelen mennyiségben érkező anarchista mondatok és tettek (az egyik ilyennél valaki a tökét szúrja oda a Nemzeti Színház proszcéniumához) alapzajából egyszer csak kihallatszik a hangja, és alig két perc alatt megmutatja, hogy hangozzék bármennyire is embertelenül, van igazsága annak is, hogy „Ölj és szeress!”. A másik nagy alakítás Bánsági Ildikóé, aki a vidéki mammából érzékenyen rezzenő, fáradtan is rebbenékeny asszonyt alkot. Ez a darab a sok férfi ellenére női darab. Egy másik nagy alakítás lehetőségét nyújtja Nadia alakja, akit két fivér is szeret. Barta Ágnes kiválóan oldja meg ezt a nehéz feladatot, Nadiája elevenen lélegző, élettel teli vadló. Tóth Auguszta mosodatulajdonos szerepben szintén magával ragadó.

Barta Ágnes és Bordás Roland 

A filmhez képest markánsabban jelenik meg a férfi vezette kül- (és al-) világ az olasz mammák (ebben az esetben inkább egy permanens forradalomban élő nagyasszony) által vezetett családi élet mellett. Ezt a világot most Schell Ádám jeleníti meg a maga teljes groteszkségében. Az egész bagázs élettel telten valószerűtlen. Alain Delon után karizmatikus Roccót alakítani nem könnyű dolog, ezt nem is tudja megtenni Berettyán Nándor, ám Roccója tisztább, mint Deloné volt. A fivérek szintén pontos színészi munkák, esetenként egyedül Bordás Roland hamiskás az egyik hangfekvésében, de neki alapvetően nagyobb a feladata is.

Helyenként ugyan leül az előadás, a rapszöveg középszerű és az ilyenfajta káoszra karmesterként még nem teljesen állt rá a keze Vidnyánszky Attilának, A Rocco és fivérei egy nagy kiszerelésű, erőteljes dolgozat. Nem tudom, léteznek-e még Roccók, mert én még nem láttam, ahogy szerelmesen kurválkodó Nadiákat annál inkább, de a felvetés jogos: ha úgy élünk, ahogy tesszük azt, egyáltalán érdemes-e?

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek 

A nap fotója – Vidnyánszky Attila rendezésével indít a Nemzeti
Ezekkel az előadásokkal indítják az évadot a nemzeti színházak