Mit keres egy passiójáték a színházban?
Ha egy passiójáték nézése közben mindenki az ördögös jeleneteket várja és élvezi, ott valami gyaníthatóan félrecsúszott - vagy a darab vagy az előadás, vagy mi.
Aki olvasta Nikosz Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című regényét vagy tudja, hogy a középkori misztériumjátékokat, miként az ezekkel rokon újkori passiójátékokat is helyiek játszották a helyieknek, a dolog értelmét is azonnal belátja: a benne résztvevők számára az azonosulások lélekemelő vagy éppen lélekborzoló élményét adta, a nézők számára pedig (főként a középkorban, amikor településenként legfeljebb egy-két ember tudott csak olvasni) emellett közösségerősítő és ismeretterjesztő célzata is volt. Ez Csíksomlyón sem volt máshogyan, ahonnan az iskoladrámák közül negyvenkét passió-szöveg került elő a XVIII. századból. Ezek alapján hozta létre a maga drámaváltozatát Katona Imre 1971-ben, illetve Kerényi Imre és Balogh Elemér nagyjából tíz évvel későbbi szövegkönyvének alapjául is ez szolgált.
Nagy Lóránt és Bánföldi Szilárd az előadásban (fotók: Újszínház)
A történet jól indult, amikor a passiójátékok játszási helye a templomból és a templomtérről szép lassan a vásártér felé sodródott, ezzel a felemelő és az ördögi részek aránya is az utóbbi felé tolódott, jóleső szórakozást kínálva a nézőknek, nem feledve, hogy ez azért még mindig rólunk szól. Arról nem is beszélve, hogy akkor az egész általunk civilizáltnak tartott világban mindenki keresztény volt. Talán ott nyeklik az egész, amikor a szerepeket színészek kezdik játszani. A passiójátékok egyszerűen nem arra valók.
Mindez azonban még mindig tud működni, és ehhez nem is kell messzire menni, ugyanis a budaörsi Kőhegyen minden évben van passiójáték, méghozzá profi színészekkel, rendezővel, világítással és mindennel, ami kellhet. A legfontosabb azonban megmaradt: a profi színészek mellett bárkit szívesen látnak kisebb-nagyobb szerepekre. A tavalyiban benne volt a keresztfiam, két húga és majdnem öcsém lett Kajafás. Ennek így látom az értelmét, a vallásban megtartó erejét és szentségét is, ha azt a magam részéről istenhívő, ám vallástalan emberként fel nem is foghatom.
De mit adhat egy profikkal bemutatott passiójáték egy polgári színházteremben? 1971-ben egyfajta lázadás volt az Egyetemi Színpadon, majd 1981-ben hasonlóan karakán a Nemzeti Színházban, ami meg is élte a rendszerváltozást. Utóbbi – és ugyanebből a szövegkönyvből dolgozott az Újszínház is – ráadásul azt is megmutatta, hogyan szólal meg Jézus régies nyelven előadott története a népi hagyományok (néptánc, népdal) hangján. Az Újszínház éppen Kerényi Imre halála miatt vette elő a darabot, ami - bármit is gondoljunk a rendező miniszterelnöki megbízottként végzett munkájáról - szép gesztus ott, ahol Kerényi sokat dolgozott az utóbbi években. A passiójáték lényege szerint Jézus történetének átélése egy közösségen belül. Egy előadást nézve azonban az átélés és a közösség is egészen más, mint eredendően volt.
Kerényi és Balogh szövege nem abból a fura nemzettudatból születik, ami a világ tíz csakrájából hetet Magyarországra helyez, inkább abból a vágyból, ami a fekete bőrű afrikai Jézus ábrázolások mélyén is áll: magunkévá tenni egy eredendően tőlünk időben és térben is messze játszódó történetet, ami valahogyan a mi történetünk is lett. Horesnyi Balázs díszlettervezőként nagyívű, enyhén a nézőtér felé lejtő, márványkékes templombelsőt építtetett, ami konkrét helyként és metaforaként is működőképes. A történet így elmesélve semmivel nem antiszemitább, mint maga az Újszövetség, ezért is lehet, hogy hívő keresztények számára meglepetésként hathat, hogy Jézus zsidó volt, és nem a zsidók, hanem a rómaiak végezték ki, mégpedig a lázadóknak járó kereszthalál által. A szövegkönyv követi a bibliai történetet, legfeljebb Máriának jut a megszokotthoz képest fajsúlyosabb szerep.
Az Újszínház színészei azt is megoldják, hogy a régies nyelvezet ne szavalatnak, hanem csupán elemelt játéknak hasson. Bánföldi Szilárd Ádámként és Jézusként is tiszta lelkű alakot formáz, miként Nemes Wanda és Kéner Márta Máriája is eleven figurák. Ifj. Jászai László szerepeltetése azonban mellényúlás már a zsidók királyaként is, de Istenként mindenképpen. Ugyanazok a gesztusok, amelyek az egyébként kifejezetten jó Palacsintás király címszerepében szemléletesek és szellemesek, itt legfeljebb mulatságosak, miközben megjelenései szerepe szerint a darab legkomolyabb pillanatai kellenének, legyenek. A legjobb pedig Lucifer csapata, élükön Nagy Lóránttal, akik különös jelmezeikben (jelmeztervező: Rátkai Erzsébet) járják a kísértő csárdást. Megjelenésükkor megéled a színpad és a történet is: népzene kíséri őket (zenei vezető: Nagy Árpád) és Vincze Balázs professzionális koreográfiát készített számukra. Népdal és passiótörténet összecsengését jól példázza az előadás egyik legerősebb jelenete: amikor Jézus a keresztet cipeli, miközben mindenki szidalmazza, a körülötte mozgók azt éneklik, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, vagy azt, hogy „koszorú, koszorú, mért vagy olyan szomorú?”.
Az előadás emelkedettebb pillanatai, jelenetei rendre megakasztják a bűn- és kísértéstörténetek helyenként kifejezetten erővel telt dévajságát, olyankor kicsit elapad a lendület, amit ismét csak a humor és játékosság lendít tovább. Addig addig, hogy Nagy Viktor rendezése, ami összességében nagyszabású vállalás, végig is ér. Ám, hogy mi értelme az ember és Jézus bibliai történetét ily módon elmesélni olyanoknak, akik jól ismerik azt, mindmáig nem tudom.
Török Ákos
