Nem szeretett fekve dolgozni, kollégái közül egyedül neki volt masszőrágya. Hasra fektette a pácienseket, derékszögben hátrahajtotta a lábszárukat, úgy dolgozott. Szerette, ahogy a szokatlan, kiszolgáltatottabb helyzetben hirtelen kicsik és sérülékenyek lesznek, néha csak annyira, hogy maguk sem igen veszik észre, és azt is szerette, amikor végül megtalálják a fekvés kényelmének nyugalmát.

 

Arra gondolt, hogy mindent tud, amit a lábról tudni lehet. Pontosabban, azt a mondatot gondolta, hogy „Mindent tudok, amit a lábról tudni lehet.”, miközben arra gondolt, hogy mindent tud az emberekről, amit egy láb alapján csak tudni lehet róluk.

 

Azt az érzést viszont nem ismerte eddig. Az önmagából kikapart örömöt ismerte. Az ondó ízeit is a mélyről felfakadó érett-kesernyéstől a könnyedén kiloccsanó sósig árnyalatonként, pontosan, és az ölelések szeretetét is. A fenekéhez és a pinapárnájához csapódó herék tompa, csiklandozó puffanását, de még az ég kékjét is, noha azt nem is ismerhette, mégis. Ahogy fogta a férfi lábát nem is értette, hogyan lehet egy láb mézszagú. Szappan és méz a szokásosnál erősebb lábszagot létrehozó, émelyítő elegye. Hiába küzdött, nem tudhatta nem érezni, ahogy érintésén keresztül vissza nem adni sem volt képes viszolygását. Tudta, hogy a férfi pontosan tudja, sőt, már a férfi bőrén is érezte, hogy tudja. Megállítani ezt már nem lehetett.

Bár az alhasából indult az érzés a szokásos meleggel és nedvességgel, és nyilvánvalóan majd az alhasában is fog végződni, pontosan értette, hogy ennek semmi köze bármiféle szexushoz. Próbálta leszakítani magát mindarról, ami test és hús és idegek, és amikor sikerült, kétségbeesett. Az előbb még tudta, mit van a kezében, de most úgy tartotta a férfivégtagot, mint valami jelet, mint valami fontos írást, amit képtelen kibetűzni Nem mintha elfelejtette volna, hol van, ahogy azt sem, hogy ebben a helyzetben nem teheti meg hosszan mozdulatlan maradni, a férfi lélegzetvételének alig érzékelhető ritmusváltása is jelezte, nem sok ideje maradt. Amikor a belek idegi lefutásába nyomta az ujját, a férfi felszisszent, a tüdőnél fájdalmasan nyekkent egyet, a nemi szerveknél olyan erővel vájta bele hüvelykét, hogy szinte érezte, ahogy a herék felmenekülnek a hasüreg felé az elviselhetetlen kín elől. A fülbe, az orrba is beletépett, majd a szemhez tartozó idegdúcba. Látni képtelenségének otthonos irigységébe bújt, hogy sokkal elemibb ijedtségét palástolja. Maga és a férfi előtt is leleplezte agresszivitása. Már másodszor tudtak mindent egymásról. Azt is tudták, hogy nem lehet már semmi több ennél a közös tudásnál.