Anyátlanok           (2004)          2005.12.10.

japán filmdráma   ( feliratos )

 

A témából eredő buktatókat (érzelgősség, heroizálás, stb.) finom érzékkel kerüli el a film. Végig meg tudja tartani távolságtartó dokumentarista alapállását, így nem enged a szenvelgés hüppögő felszínességébe bújni, - hanem valódi szenvedést okoz. Semmi fekete-fehér, minden színes. Sokszor haloványak a színek, de színek.

16 éven felülieknek szól a film. Se szex, se erőszak nincsen benne. Azokkal 12 éven felülieknek szólna. Az a 16 inkább 18. Bár nem hiszek a korhatárokban.

Nézze meg, aki bírja!

A vándorló palota     (2004)      2005.12.28.

japán rajzfilm

 

Az unalmas elejétől kezdve összeszedetlen, béna film, a végén szanaszét fröccsenő nyáltengerrel.

Mindenképpen nézd meg a Bellville-i randevú-t!

 

 

Tótumfaktum        (2004)       2006.01.26.

amerikai-norvég-német film   ( feliratos )

 

Hajlamos az ember minden értékeset (lassúdad hitel, odavetettséggel hangsúlyossá tett jelenetek, termékeny melankólia és társai) a rendezőnek, és minden ócskára hajlót az amerikai producériának tudni be. Ami azt illeti ez utóbbiból - legalábbis számszakilag feltétlenül - kevesebb van. Ha nagyon összeszedem magamat, akkor is csupán kettő.

A kevésbé zavaró, a Chinaski-t alakító Matt Dillon. Dillon számomra első ízben bizonyította be, hogy igazi színész. Ám minden művészi erőkifejtése is kevés volt, hogy sármosságából eredő handikeppjét ellensúlyozza. A figurából szagló, az ellenkező nemre ellenállhatatlan vonzerővel ható végtelen nagy külső űr hatását sajnos felülírta Dillon jóképe. A nők nem a “Semmibe burkolt Valamihez”, hanem egy jó svádájú pasihoz húztak. Rossz szereplőválasztás.

A film legzavaróbb, és egyben élvezeti értékét töredékére csökkentő megoldása a narráció. (Ez most független attól a gyanúmtól, hogy azt a filmet, amit narráció nélkül nem lehet megcsinálni, azt rádiójátékként kell megrendezni.) Visszatérve a Tótumfaktum-ra, a dramaturgiai funkció eléggé nyilvánvaló: mutatni, hogy ez a figura nem egy züllődő senki, hanem maga Charles Bukowski. Maguk az idézett szöveghelyek önmagukban is olcsóak voltak, és a sejthető szándék ellenére szinte semmit nem emeltek át Bukowskiból. Ráadásul nincsenek is Senkik.

Összességében 4-es alá. Ami azt jelenti érdemes megnézni.

Manderlay          (2005)       2006.01.28.

dán filmdráma   ( feliratos )

 

Itt a budapesti 13. kerületben két leküzdendő akadálya van az afro-amerikaikról, a rabszolgaságról és mindezek vonzataival érzékeny módon törődő alkotások befogadhatóságának.

Az egyik egyszerűen kulturális. Kik azok a négerek? Mi az a rabszolgaság? Ki az a Buddha?

A másik nem ennyire partikuláris. Történelmi. Egészen egyszerűen szólva: az afro-amerikaiaknak mint népnek nincsen története. Lévén nem egy nép, hanem annó amerikába hurcolt, hasonló outlook-kal bíró emberek masszája. Ezt a masszát annak idején működtető társadalomnak így semmiféle más viszonya nem lehet ezzel a manapság helyét többé-kevésbé nem találó teremtménnyel, mint a tagadó rasszizmus, vagy a saját felelősségét firtató lelkiismereti kérdés. Trier filmje sem tud mást tenni, a Godville-hez hasonlóan egy világot javítani akaró szőkét (aki egyébként vörös) szembesít most az éppen felszabadított rabszolgák önállóságra nevelésének “nehézkességéről”.

Arról próbálok itt hebegni, hogy teljességgel elképzelhetetlen egy olyan film afro-amerikaiakról, mint a Cigánytábor az égbe megy. A cigányság egy ontológiai szintű figyelmeztetés a modern társadalmiságba kényelmesedett europeer számára. Viszont olyan, hogy afro-amerikaiság nincsen is. Ami van, az a sok-sok évtizedek alatt újta meg újra felmerülő kérdés: szabad-e bácsiknak másik bácsikat rabszolgaságba vetnie?

Annak ellenére, hogy Trier filmje inkább látszik szólni a világjobbító szándék kérlelhetetlen tragikumáról, és ezt egészen különleges színészi jelenlétek és térszerkezetek teszik valóban fájdalmassá, a Godville mindenkit megszólító konkrétságához képest - témaválasztásának partikularitása miatt - a Manderlay egyértelműen visszalépés.

Félreértések elkerülése végett: ez egy egészen sajátos hangulatú, erős film, amit mindenképpen meg kell nézni!!!

 

 

Ha te nem lennél        (2004)      2005.02.04.

francia filmdráma    ( feliratos )

 

A meséket apropóként emlegető Jungi János-féle pszichológiai irányvonal szokja volt emlegetni, hogy a tündérmesék habos-babos, boldogságos befejezése után is ott a mondat, miszerint az imént megdicsőült, kedves-kedvetlen emberek sem élnek tovább, mint meghalnának. Ettől (is) működik a dolog. Elég annyi, hogy a “happy end”-del valami nem oké. Hogy mi, azt biztos lehetsz benne, hogy most el nem mondom.

A Ha te nem lennél-ben abból, aki nem apa, nem lesz apa, akik nem tudtak együtt lenni, nem tudnak ezután sem, a holtak nem támadnak fel (legalábbis nem hosszú időre), naplemente is alig. Viszont az őrültek megtalálják egymást, a bűnösök pedig magukat. És ez valahogy ebben a filmben nagyon rendben van így.

A mellékszerepekre is döbbenetes erejű karaktereket sikerült összehoznia Desplechin csapatának: a fiú apja, a pszichoanalitikus-nő, a kínai lány, és valóban ’satöbbi”. Feltűnnek a semmiből. Dramaturgia odavetettségük, és ezzel szemben valódiságuk súlya együtt valami nagyon bizarr csiklandozó érzést okoz a hátsó lebenyekben.

A szigorú vonalvezetésű történetfonás mellett a legváratlanabb pillanatokban lepnek meg minket egy-egy “dramaturgiai hulladékkal”, aminek semmihez semmi köze, és ami alatt csak ülsz és azt sem tudod, mi van (a közért jelenet a fiúval és apjával, a nagycsaládi eszmecsere a konyhai ülőgarnitúrában, …), …de ez nagyon jól van.
Újszerű kifejezéssel élve “sajátos hangvételű” mozi. 150 percnyi film már általában gondot okoz a farizom tájékán. Ez nem.


Sátántangó                    2006.02.20.
magyar film
R: Tarr Béla

Sátántangó.