A szúnyogok számának folyamatos növekedéséről és a pofonokról
Évenként változik a szúnyogok száma, hol több, hol kevesebb, nagyban függ a védekezéstől, az adott évi csapadékeloszlástól, és még egynéhány dologtól. A szúnyogok száma évtizedes, évszázados összevetésben legfeljebb stagnál, de gyanúm szerint, az élőhelyeik folyamatos pusztulásával inkább csökken. Mindez jelzésértékű ellenmondásban van azzal az evidencia szintű közfelfogással, hogy évről évre egyre több szúnyog van. Vagyis valami bizonyosan romlik évről évre, de ez nem a szúnyogok számának statisztikája. Mi magunk romlunk évről évre.
Egyre több az allergiás, az öngyilkos, a szociopata, a pánikbeteg, és egyre több a szúnyog is. Bizonyosan igaz, hogy egyre nagyobb mennyiségű kemikália jut a szervezetünkbe, ami nem öröm a testnek, de az igazi rúgó mi magunk vagyunk. Elleplezzük magunkat, ahol érjük (szépségipar, divat, viselkedés), nem tudunk együtt élni (válások), védekezünk minden ellen, ami külvilág (biztonságtechnika, judo-oktatás alsó tagozatban, rasszizmus, stb..). Ezt a testünkkel sem tudjuk eltagadni, ha virágpor, állatszőr, szúnyogcsípés ér minket, felpuffadunk, prüszkölünk, krahácsolunk, gyógyszereket szedegetünk, és azon szomorkodunk, hogy mennyi kemikália kerül a szervezetünkbe ebben a rohanó világban. Ha valaki mellénk áll a metrón, szinte látjuk a bacilusokat, vírusokat ahogy hemzsegnek az illetőn.
Egyre több az allergiás, az öngyilkos, a szociopata, a pánikbeteg, és egyre több a szúnyog is. Bizonyosan igaz, hogy egyre nagyobb mennyiségű kemikália jut a szervezetünkbe, ami nem öröm a testnek, de az igazi rúgó mi magunk vagyunk. Elleplezzük magunkat, ahol érjük (szépségipar, divat, viselkedés), nem tudunk együtt élni (válások), védekezünk minden ellen, ami külvilág (biztonságtechnika, judo-oktatás alsó tagozatban, rasszizmus, stb..). Ezt a testünkkel sem tudjuk eltagadni, ha virágpor, állatszőr, szúnyogcsípés ér minket, felpuffadunk, prüszkölünk, krahácsolunk, gyógyszereket szedegetünk, és azon szomorkodunk, hogy mennyi kemikália kerül a szervezetünkbe ebben a rohanó világban. Ha valaki mellénk áll a metrón, szinte látjuk a bacilusokat, vírusokat ahogy hemzsegnek az illetőn.Cseppke esténként kivetkőzik magából, és békés, elfogadó természete csahos fúriává alakul egyik pillanatról a másikra, ahogy észreveszi a szobában a szúnyogokat. A legkülönfélébb eszközökkel (papírlap, kispárna, esernyő) indul vadászatra, kurvagecizik, azon morfondírozik, mennyire „ravaszak ezek a gecik”, mert elbújnak olyan helyekre, ahol nem is gyanítja az emberlánya, és közben néha a számára kedves és értékes szobatárgyai közül egyet-egyet lever, van, hogy össze is tör, de ez sem veszi el a lendületét. Ha önmagára száll rá egy, megvárja, amíg jól megszívja magát, és úgy üti le, mert szereti látni, ahogy szétkenődik a dög (pontosabban saját) vére akár testen, akár falon. Van, hogy arra riadok alvás közben, hogy egy hatalmasat csap a fejem felett a falra. Mindezen előkészületek ellenére állandóan összemarják őt a szúnyogok, noha nyakig betakarózik, míg én szinte mindig megúszom komolyabb atrocitás nélkül. Egy hete nincsen itthon Cseppke, azóta alig vannak szúnyogok. Talán csak nem szeretik a véremet, illetve egy hete olyan az időjárás, ami nem kedvező számukra. Talán.
Ökölbe szorított kézzel, vicsorgó pofával rohangálunk a világban, és közben csodálkozunk, hogy csak pofonokat kapunk.
