2011. ápr 10.

Demokrácia és diktatúra, avagy a kiskakas nagy napjai

írta: Sólyom Bátor
Demokrácia és diktatúra, avagy a kiskakas nagy napjai

A diktatúra nem hogy nem ellentétje a demokráciának, de éppen hogy annak fontos intézménye. Ahol a demokráciát kitalálták, Göröghonban, a demokrácia a köznép uralmát jelentette (és jelenti azóta is), ahol minden polgár egyenként részt vehetett abban, ami a városállamban állami szinten történik. Athénban még minden esetben egyenként összegyűlve döntöttek, a „parlament” az összes polgár nyüzsgő kavalkádja lehetett, ahol mégis meg kellett hozni a döntéseket, és rendre meg is hozták azokat. Ráadásul, mihamarább, hiszen a gyerekek otthon várták a szülőt, a bolt zárva tartott, Athén a részt vétel mértéke szerint lelassult, meg-megállt.
A közvetlen demokrácia egyik sajátos hátulütője volt, hogy minden athéni polgár személyes jelenlétét igényelte a döntésekben. Másik problémája azonban igaz a modern parlamentarizmusban is, ahol minden polgár képviselőn keresztül vesz részt az ország működésében. Ugyanis a demokrácia, lényege folytán nagyon-nagyon lassú, kevéssé hatékony. Hétköznapi ügymenetben még képes megoldani a felmerülő feladatokat: törvényjavaslatokat készíteni, azt megvitatni a szalmával, az érintettekkel, beterjeszteni, a parlamentben is megvitatni, esetleg egy bizottságba külön vitára bocsájtani, majd újra megvitatni, végül talán elfogadni. Azonban RENDKÍVÜLI HELYZETBEN ez a lassúság végzetes lehet, egyszerűen nincsen idő kivárni még a rendkívüli üléseket sem, a parlament lassú fölbuzdulását, napirendi pontok felsorolását, a jelenlévők köszöntését, a helyzet rendkívüliségének kiemelését, törvényjavaslatot, vitát és miegymást. Ezt tetézte még Athénban, hogy ha egy KÜLÖNLEGES HELZYET hosszan elhúzódónak ígérkezett, amire például Athén ostroma esetén bizton számítani lehetett, akkor az praktikusan azt jelentette, hogy a parlament, vagyis az egész lakosság az agorán töltötte a napjait, amit egyetlen gazdaság sem bírhatott el hosszú ideig. Az antik demokrácia mindkét fogyatékosságáról tudott, gazdasági kiszolgáltatottsága és lassúsága is ismert volt számára, ezért találta ki a diktatúrát saját eszközeként a KÜLÖNLEGES HELYZETEKRE, amelyeket rendes működés mellett nem tudhatott megoldani.
Egyetlen egyszer találkoztak a polgárok, és megkeresték azt, aki számára ők fél évre, egy évre, 4, vagy akár sok évre átmenetileg lemondanak minden hatalmukról. Szabad kezet adnak neki, így minden gyorsan kezd történni, a hadak megmozdulnak, követek röppennek, fejek hullanak, az állam meglódul. Nincsenek egyeztetések, nincsen senki, aki megkérdőjelezhetné egy ember döntéseit, most Neki mindent szabad: a KÜLÖNLEGES HELYZET kedvezményezettje most maga ura. A Diktátor a Demokrácia szülötte. Fura, játékos, erős, szabad lény, messze földön nincsen hozzá hasonló.

Amikor diktatúrától kezdjük félteni a demokráciát, hajlamosak vagyunk nem gondolni arra, hogy a Szabad Lény, a Diktátor nem az egyetlen felelőse mindannak, amit innentől kezdve megállíthatatlanul, és törvényesen, a demokrácia nevében tesz. Felelősek mindazok is egyenként, akik az Ő számára lemondtak hatalmukról (akik rá szavaztak, amikor a jelöltek listájáról szemezgettek annak idején), vagyis mindaz, aki elhitte Őt, aki megbízta, és ezen kívül, népként mindenki más is, aki szavazhatott ebben a kérdésben. Ez a demokrácia. Ha a Lény az állam érdekeit tartja szem előtt, és büszke fejvetése mögött erő és önbizalom buzognak, nem gőgös hatalommámor, és mindezt az államért veti harcba, akkor a döntés jó volt, ha arra nem méltó pózol és rohan végig az államon, akkor a döntés hiba volt, és ilyen esetben általában rendkívül súlyos hiba. Ilyenkor az állam vagy szemlesütve elcsendesedik, ahogy az állampolgárok is egyenként, vagy éppen kígyót-békát üvölt a Szabad Lényre, aki összehúzott szemmel vágtat át évezredes múltakon, korszakokon, törvényeket és alkotmányt loccsint a fák tövébe, rendeletek és sarkalatos törvények sarjadnak, amerre csak vágtat. A nyugodt semmittevéséből riadt állam ilyenkor azt látja, ahogy saját Választottja robog át minden egykori nyugodt békéjén, miközben azt is kénytelen észrevenni, hogy voltaképpen senki nem támadja se Athént, se Balassagyarmatot, Magyarországot sem senki, Szabad Lényünk maga kelt csak hangzavart, láncokat csörget, dobokkal dobálódzik, nagy a zaj, jaj, mi van, ijedten nézelődünk, megzajdult a hon, az Unió is nekünk esik, mivel Szülöttünk, Egyfiunk, kiskakasunk a kertjébe ürített.  Győzőnk elbillenni látszik.

Magyarországon nincsen diktatúra és nem is lesz. Ellenséget kiált a Kormány, és a Fidesz frakció, miközben ők maguk az egyetlen hangoskodó, kellemetlen és kártékony elemei ennek az egész csinnadrattának, majd erre az őrületes hangzavarra hivatkozva saját jogosultságaikat erősítik minden lehetséges fronton. Háborúra rendezkednek be, farkast kiabálnak, miközben majd szétverik a baromfi ólat, baj, van, baj van, mondogatják higgadtan, miközben rajtuk kívül semmi baj nincsen, amit ne lehetne megoldani valahogyan tisztességesen is. Ami igazán érdekes most, az a barom fiak. A felmérések szerint, a magyar választópolgárok jelentős része még mindig hisz az összehúzott szem nyugalmának, a bajkeverő harci kürtjeire még megmozdul benne valami nagymagyar, vagy csak még mindig gunnyadtan fekszik délidőben is Hamvas Bélát vagy éppen a pénzét olvasgatva. Akárhogyan is, még hiszünk nekik.

Heves-megyei közmondás szerint, minden baromfinak a maga kakasa. Nekünk úgy tűnik, egy ilyen jár. Hát akkor, társaim az ólban, fel a kloákát az ég felé, hadd keresse csak a gyémánt fél krajcárját!

Szólj hozzá

politika közélet kultúra fidesz demokrácia diktatúra