A szabadkaiak versenyelőadása nem a fekete-fehér amerikai film, hanem a regény alapján íródott. Nagyon amerikai a történet, amiben az alkotók egy keretjátékkal próbálnak érdekeltté és érintetté tenni bennünket. Még ha ez nem is sikerül maradéktalanul, az előadás igazi unicum. 

A történet szerint, a korábban gyereksztárként befutott Jane, aki pompás egzisztenciát biztosított az egész családnak, mára egy szuicid alkoholista lett, aki nővére anyagi támogatására szorul, aki szintén híres színésznő, de egy balesetben (amit úgy tűnik, Jane okozott szándékosan) lebénul. Jane pedig minden korábbi és mostani féltékenységét kiéli rajta. Öngyilkossági kísérlet, gyilkossági kísérlet, lopás, és persze egy nagy igazságokat mondó pszichiáter. Nem egy magyar sztori. Nem mintha nálunk ne lennének félrecsúszott, mindenkit romboló családok, ahogy a pszichológiai segítségkérés és –nyújtás is egyre megszokottabb, ám nálunk nem lehetséges, hogy komoly családi egzisztenciát hozzon össze bárki is gyerekszínészként. Amúgy felnőttként sem.

Pesitz Mónika és Hajdu Tamás

Ernyei Bea dramaturg és Galambos Péter rendező egy keretet talált ki ehhez: az egykori Baby Jane most egy pszichiátriai intézmény bentlakóival közösen egy amerikai tehetségkutató fellépőjeként meséli el a vele történteket, kendőzetlenül. Az amerikai X Faktor, az American Idol és a Got Talent azonban alapvetően más, mint ezek magyar honosításai, ugyanis ott extrém mutatványok (Tell Vilmos motoros fűrésszel, saját köldökét beszippantó akrobatika) is szép számmal jelennek meg, szemben a mi elsősorban énekre, legfeljebb showtáncra vagy zenére hangolt tehetségkutatóinkkal. De azért ezekről lehet fogalmunk. Az előadás igazi tétje az, ezek után tudhat-e közünk lenni Jane Hudson thriller jellegű történetéhez. Azt gondolom, hogy nem, így az előadás egyetlen gyengéje maga a darab. Nem csupán azért, mert kevéssé szól rólunk, de azért is, mert ez, akárhogyan is nézzük, egy ponyva, ami a maga szájbarágós és egy-egy meglepetéssel fűszerezett kiszámíthatóságával és elsősorban az érzelmekre ható jellegével már-már belerágja a szánkba, hogy mi a függésből és elveszettségből való szabadulás útja. Ráadásul, mint ez a szakmai beszélgetésen kiderült, a pszichiáter pszichológiai közhelyeit nem is ironizálóan használja az előadás, hanem teljesen komolyan veszi. „Nem az jön vissza a pokolból, aki ezt megérdemli, hanem aki igazán akarja”, ami nagy igazság, de egy romokban heverő ember fülének egy ilyen mondat legfeljebb frusztráló blabla.

Egy másik szerzői ötlet viszont remekül működik, hiszen a történet főhőse az Óz Szivárvány-dalával fut be, amihez itt a film főhősei nem csupán megjelenő álmokként és nyomasztó látomásokként jelennek meg, de zenészként élőben szolgáltatják az előadás zenei anyagát. Óz története bármennyire is közönségbarát, voltaképpen az amerikai álom hamisságáról szól: Óz egy bűvész, aki csiribi-csiribá (nem) teljesíti a kéréseket.

Pesitz Mónika és Kalmár Zsuzsa

Galambos Péter nagyon jó érzékkel jeleníti meg szürreális világokat, és máris itt vagyunk a szabadkai előadás legnagyobb érdeménél, a látványnál és az elemelt költőiségnél. A rendező vetített képekkel és áttetsző, festhető térelválasztókkal és kicentizett fénytechnikával dolgozik, amit a Na’Conxypánban hull a hó rendezésében is láthattunk az Ódryn, amit a Színmű végzős zenés növendékeivel állított színpadra. Ahogy a váciak és a dunaújvárosiak Ványa bácsijánál, úgy itt is szokatlan lehet számunkra egy-egy ritmus vagy sajátos szcenika akkor is, ha voltaképpen klasszikus dramaturgia szerint zajlanak is a színpadi történések.

A keretjáték, amelyben nővérével és bentlakó pszichiátriai lakótársaival egy tehetségkutatón mutatja be Jane az életét, a Hétrétország köztivál egyik előadását idézte meg nekem. Ott egy mesét adtak elő a helyi pszichiátriai intézmény színész önképzőköre. Már csak azért is adja magát a párhuzam, mert a zugproducert alakító Hajdu Tamás az egyik táncos jelenetben ugyanazzal a primer és kontroll nélküli férfihabitussal táncolja be magát középre, amit minden jó kiállású férfi is megtenne, ha nem figyelmeztetnék még időben: izmait a közönségnek mutogatva araszol partnere felé. Nem tudom, láttam-e az őriszentpéterinél tisztább előadást: voltak, akik minden erejükkel igyekeztek bennmaradni a szerepükben, mások ezt meg sem kísérelték. Az egyik jelenetben valaki lever egy poharat, miközben az egyik játszó folyamatosan és kissé feszülten mormogja, hogy le fog esni, és amikor leesik, még perceken keresztül ezen pörög: „Mondtam, hogy le fog esni.”. És amikor jelenete van, akkor csinálja a dolgát. A szabadkaiak előadása nem roncsolja hozzá a színészi játékot a kerethez, ami vélhetően jó döntés: olyan őszintén „együgyű” senki nem tud lenni színpadon, mint akinek valóban csak egyetlen gondolat zakatol a fejében.

A Baby Jane-hez minimum egy remek színésznő kell, aki ebben az esetben Pesitz Mónika személyében adott is, aki ezzel egy csapásra komoly riválisává vált Mészáros Blankának a legjobb női alakítás díjára, aki a Janne d’Arc címszerepét játssza a budapesti Katona előadásában. Kalmár Zsuzsa pedig Jane nővérét formálja meg tisztán és mélyen, ahogy a többiek is pontosan hozzák a jobban és kevésbé leegyszerűsített figurákat. A darab és az előadás másik érdeme, hogy női történet, amikből nem sok van a drámairodalomban.

Galambos Péter rendezése azzal együtt különleges erejű, hogy maga a darab a földi megváltás irányába van felkunkorítva, szemben a filmmel és a regénnyel, vagy éppen a Na’Conxypanban hull a hóval, ahol a megváltás csak a halál után jöhet. Ha a remény színházáról beszélünk, akkor a Mi történt Baby Jane-nel? annak egy érvényes és minden szépelgéstől mentes darabja.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Csehov áthangszerelve